Valami nem kóser a város kedvenc gyorséttermének háza táján. A hússal töltött gombóc-specialitásokért megőrülnek az emberek, azonban senki sem tudja, az ízletes falatok miből is készülnek valójában. A 2008-as Cruel Restaurant művégtagokban, szexben és erőszakban gazdag J-sploitation, ami komoly problémákat is feszegethetne, ha kevésbé vették volna poénra az alkotók.

Többször megfigyeltem már, hogy ha társaságban szóba kerül a Japán horror, ismerőseim többsége cinkos mosollyal néz össze, és azonnal matrózruhás lányokkal fajtalankodó, csápos retteneteket vizionál. Annak ellenére is, hogy a Japán filmipar rengeteg maradandó és értékes alkotást adott már a zsánernek, és sokkal izgalmasabb dolgokkal találkozhatunk az ázsiai színtér filmjei közt, mint a kilencvenes évek vége óta döglődő, jumpscare-ekbe és CGI-ba fulladt nyugati horror világában.

De hát ez van, mindig csak a hatásvadászat kell a népnek. A szex, az erőszak, a narkó, meg a vér. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy emiatt bárkit is elítélek.

Jómagam is ezért vagyok rabja a J-spolitation filmeknek, hiszen a maguk over-the-top valójában nem csak extrémebbek és bizarrabbak nyugati társaiknál, de sokkal szórakoztatóbbak is. Sok esetben humor, szexualitás, valamint vizuális erőszak terén is bőven többet megengednek maguknak, mint egy amerikai, vagy egy európai produkció. Na, meg persze mutassatok nekem bárkit, aki képes lenne ellenállni azoknak a csodálatos, formás, ázsiai kebleknek és hátsóknak, amik meg-meg villannak egy-egy ilyen dramaturgiai és kritikai szempontból is tökéletesnek mondható alkotás folyamán. Na, ugye, hogy így már érthető a dolog?

Nos, tény, hogy Kôji Kawano 2008-as alkotása, a Cruel Restaurant sem egy olyan filmtörténeti remekmű, amely egy súlycsoportban játszana az Onibaba-val, vagy a Jigoku-val. Minden szempontból képes ellenben azt a színvonalat hozni, amit az ember elvárhat egy ízig-vérig japán exploitation-filmtől: rengeteg gagyi művégtag, művér, szexuális erőszak, és borzasztó viccek tömkelege. Mindezek mellett pedig a világ egyik legcsodálatosabb női főszereplője, Mihiro Taniguchi, aki történetesen hazájában nem csak modell, énekesnő, és hivatásos celebként, de olyan felnőttfilmek sztárjaként is ismert, mint például a rendkívül beszédes címet viselő The Train Rape Access 6. Az pedig, hogy a rendezőnek rá esett a választása, nagy valószínűséggel egyáltalán nem a sors kezének betudható, isteni véletlen.

Az igazán fontos dolgok a felszín alatt rejtőznek

A történet első ránézésre kissé butácskának tűnik. Igazi kannibál-klisé, a Zöld Hentesek és a Dumplings egy húsgombócba gyúrt, zs-kategóriás változata.

Adott egy városi étterem, melyet egy félénk, fiatal nő, Ms. Lin, és idősebb, zord segédje, Mr. Chin vezetnek. A hely specialitása a húsos töltelékkel árusított gombóc, mely hatalmas sikernek örvend. A vendégek imádják, azonban mégis akad egy bökkenő: senki sem tudja, miből, és hogyan készül valójában.

Ha ez már önmagában nem lenne elég gyanús, adott egy levágott kar, amit nem messze a kifőzdétől sodor partra a tenger, illetve a tény, hogy az elmúlt időszakban egyre többen tűnnek el nyomtalanul és rejtélyesen a népszerű kifőzde szomszédságból.

Kiszámíthatónak tűnik, azonban a dolog nem ennyire egyszerű. A gyönyörű Ms. Lin-t szinte folyamatosan látomások gyötrik, nemi erőszakot, önvédelemből elkövetett gyilkosságokat, és egyéb borzalmas dolgokat vizionál. A hallucinációk összemosódnak a valósággal, és egy idő után egyáltalán nem vagyunk biztosak abban, hogy valóban az zajlik a háttérben, amit már a sztori elején sejthettünk.

Gyenge pontjai a legjobbaknak is akadnak

A film gyengeségei nem egyedi problémák, sokkal inkább a zsánerre jellemző sajátosságok, melyeket úgy vélem, övön aluli ütés lenne egytől-egyig  kipécézni. A speciális effektek olcsóbbak, mint egy darab leárazott disznósajt, a történet agyonhasznált klisék egymásra dobált halmaza, a karakterek pedig annyira üresek, mint egy elhajított kólásdoboz. Eleinte legalább is nagyon így tűnik, aztán meglepő módon, a film első fele után az események felpörögnek, és összességében a műfajához képest egy egész ügyes alkotást kapunk a Cruel Restraurant képében.

Még akkor is, ha a kevés az igazán véres jelenet, és a film elején ígért vizuális erőszak sokkal inkább az erotikus jelenetekre korlátozódik, mintsem a kreatívan megvalósított, véres mészárlásra.

Súlya van ennek, gyerek, súlya!

Mindenféle spoiler nélkül csak annyit mondanék, hogy a Cruel Restaurant alapvetően nem trash-film. A középszerű comedy horror elemek, a nagyon rossz speciális effektek (melyek, mint említettem, a végjáték felé közeledve egyre jobban festenek), a kissé üres karakterek, és a számunkra sok esetben némileg kultúraidegen színészi játék[1] persze valóban ebbe az irányba tolják kissé, ám nem szabad túlzottan felületesen, a történet alapvetően lehetséges mélységein átlendülve néznünk a filmet.

Ha a készítők a forgatókönyv megírása során egy kissé komolyabbra vették volna a figurát, ez egy igazán brutális, drámai alkotás is lehetne, mely az emberségében meggyalázott nőről, a férfiasságában értéktelen férfiról, és az elmében mélyen eltemetett traumák által okozott aberrációkról, szociopátiáról szól. Így azonban inkább csak az a rémisztő benne, ahogyan többek közt az erőszakos közösülést olcsó humor tárgyává teszi, és látszólag tárgyiasítja női főszereplőjét.

Mondom, látszólag. Ms. Lin karaktere ugyanis sokkal érdekesebb és élőbb a többi szereplőnél, még annak ellenére is, hogy eleinte a tökéletes áldozatnak tűnhet, illetve, hogy későbbi jeleneteinek legalább egyharmada az indokolatlan fürdésekre korlátozódik.

Függöny le, tapsvihar!

Mindent összevetve az első tíz percben sokkal silányabb, felejthetőbb alkotásra számítottam, de a harmatgyenge effekteket és a kissé lapos történetvezetést leszámítva azt kell mondanom, hogy ez a film abszolút rendben van. Kifejezetten érdekes, bizarr sztori kerekedik ki az alapjául szolgáló közhelyekből, így a zs-kategóriás humorfaktor ellenére is képes arra, hogy kellőképp felzaklassa az erre fogékony, gyenge idegzetű nézőt.

Egyszóval függöny le, tapsvihar, éljen Kôji Kawano! A Cruel Restaurant, ha nem is méterekkel, de megugrotta a vele szemben támasztott, közepesen magas elvárásaim, és már csak alapvetően Mihiro szereplése miatt is megérdemel az öt rózsaszín mochiból négyet.

IMDB: 4,7 / 10

NÁLUNK:

[1] Ezen vitatkozhatnánk. A japán színészek gesztikulációja és beszédstílusa a hasonló kaliberű alkotásokban valóban tűnhet vérbeli ripacskodásnak, azonban sose felejtsük a nyugati ember olyan bűneit, mint Ernest karaktere, vagy bármelyik Pauly Shore film, amit Amerika a világra szabadított. Valljuk be, hozzájuk képest a japók ripacskodásban kismiskák.