Ex-jakuza séf harca a gasztro-maffia ellen (Get Jiro!, 2012)

Képzeljünk el egy olyan, nem túl távoli jövőt, ahol az egész világ a gasztronómia körül forog. Nem léphetünk be a Gundelbe, hacsak nincs három évre előre szóló, méregdrága foglalásunk. A minőségi házi tormát drágábban mérik a fekete piacon, mint napjainkban a színtiszta kokaint. A rangos séfek kartellekbe verődnek és erőszakkal veszik rá a tehetséges, fiatal szakácsokat arra, hogy ha tetszik, ha nem az ő szervezeteik oltalma alatt dolgozzanak.
Laci bácsi böllérkéssel feszül Fördős Zé nyeszlett torkának, és miközben a hurkatöltő rektális alkalmazásával tanítja némi jó modorra a pökhendi suhancot, őrülettől csillogó szemekkel kiabálja, hogy "SZÜRPRIZ! MEGLEPETÉS!"

Nos, valami ilyesmi a helyzet az Anthony Bourdain, Joel Rose, Langdon Foss és Jose Villarrubia által készített képregény, a Get Jiro! lapjain is. A szettinget persze cseréljük Los Angelesre, Lacibácsit egy ex-jakuza sushi-séfre, a hurkatöltőt pedig egy baszottnagy filézőkésre, és azt mondom, nagyjából helyben is vagyunk.

getjiro_01.jpg

Szóval: vegyük a klasszikus, unalomig ismert akciófilm-narratívát. Fogjunk néhány drogos maffiózó-filmet, majd fűszerezzük meg őket egy olcsó, papírkötéses jakuza-sztorival. Ezután jól keverjük meg az egész cuccot, és az így kapott masszában a mindennél értékesebb kábszit cseréljük különböző típusú ételkülönlegességekre. Tulajdonképpen ennyi az egész. Amerikai környezetben játszódó, weird-gasztro-akció sztori, ami érdekesnek ugyan némileg érdekes, azonban a világmegváltástól nagyon, de tényleg nagyon távol áll.

És hogy mi a baj a Get Jiro!-val? Hát, lássuk... Vajon hol is kezdjem?

A probléma tulajdonképpen ott kezdődik, hogy egy igazi "weird for the sake of being weird" történettel állunk szemben. Furcsa, figyelemfelkeltő alapkoncepció, ami akár még jól is elsülhetne, azonban kizárólag akkor, ha sokkal komolyabb agymunkát fektettek volna bele az alkotói. A történetet lapozgatva azt érzem, hogy semmi komolyabb indíttatás vagy mondanivaló nem áll a projekt mögött, csupán közhelyek hatásvadász, egy kupacba történő hajigálása, annak érdekében, hogy a végeredmény minél furcsább és szembetűnőbb legyen.

getjiro-californiaroll.jpg

Ez persze alapvetően nem olyan hatalmas probléma, hiszen az exploitation filmek nagy része is ezt a jól bevált metódust követi, azonban itt határozottan érezni, hogy az alkotók vagy nem fektettek elég energiát a sztoriba, vagy az is lehet, hogy mivel nem Warren Ellis-nek hívják őket, így egyszerűen nem voltak elég tehetségesek ahhoz, hogy kihasználják a furcsa disztópiában rejlő, egyébként elég magas potenciált.

A Get Jiro! tehát sajnos egy-két egyedi megoldás mellett a biztosra utazik, és megmarad az újrahasznosíthatott klisék egymásra dobálásának és kiforgatásának komfortzónájában.

Nem más ez, mint egyszerű, némileg újragondolt közhelyparádé. Szinte belefulladunk az akció- és exploitation-klisékbe, és a vizuális megjelenítés sem annyira erős, hogy hosszú távon képes legyen fenntartani az olvasó érdeklődését. Pedig egy ilyen jellegű történettől épp az ellenkezőjét várná az ember.

Rengeteg lehetőség rejlik ugyanis a japán harcművészetekben és keleti gengszterfilmek újrahasznosításában is. A Get Jiro! ezeket sajnos felületes módon alkalmazza, és nem aknázza ki igazán sem a kultúrában, sem pedig az over-the-top szamuráj- és jakuza-történetekben rejlő lehetőségeket.

Nem csak a sablonos alapsztorinak köszönhető azonban, hogy a történet végére nagyokat ásítoztam ahelyett, hogy újra akartam volna olvasni a képregényt.

A rendkívül lapos, kiszámítható karakterek is rátesznek egy lapáttal a dologra. Nem csak maga a főhős, de ellenségei is érdektelenre, súlytalanra sikeredtek ugyanis. Azok a főgonoszok, akik általában a gyengébb történeteket is képesek megmenteni, visszahozni a totális feledés széléről, itt alapvetően semmilyenek, nem kedvelhetők, de úgy tiszta szívből nem is utálhatók igazán.Lapozgatás közben többször éreztem úgy, hogy a készítők erősebben fókuszáltak az ételek megjelenítésére, mintsem rendesen kidolgozták volna figuráikat, és valódi személyiséget, egyéniséget biztosítottak volna nekik. Gondolom, ez nem véletlen, hiszen a történet egyik szerzője, a tavaly elhunyt Anthony Bourdain főállásban televíziós séf volt, és csak másodállásban bestseller-író.

Na, de lépjünk némileg tovább. Ha a történetet már sikerült kellőképp lefikáznom, ideje, hogy néhány szót a vizuális megjelenítésről is ejtsünk.

A rajzok alapvetően szépek és letisztultak, stílusukat pedig némileg olyan grafikusok munkáihoz tudnám hasonlítani, mint Geoff Darrow, a Hard Boiled alkotója. Azzal a különbséggel persze, hogy Villarrubia és Foss (he-he) munkái jóval kevésbé kidolgozottak, egyszerűbbek és kevésbé stílusosak.

Kifejezetten zavaró például a karakterek mimikája, ami gyakorta teljesen élettelen, és sok esetben nem feltétlenül illeszkedik az adott panel történéseihez, nem az aktuális szituációban logikusnak tűnő érzelmeket tükrözget0.JPGi.
A véres jelenetek ellenben nem festenek rosszul, és még azt leszámítva is elviszik a hátukon a képregényt, hogy az erőszak a legtöbb esetben teljesen indokolatlan, és csak azért van jelen, hogy némileg fenntartsa az érdeklődésünk.

Ez alapvetően nem lenne probléma, hiszen ez az exploitation filmekre is igencsak jellemző megoldás, azonban úgy érzem, a precízen levágott karok és csonkolt nyakak mellett elsikkad az érdekes alapkoncepció, és a végén csak olcsó cirkusz marad az egész történetből.

Erre a csontvázra ugyanis egy sokkal erősebb sztorit is fel lehetne húzni, erősebb karakterekkel, több ételközpontú poénnal, és kulináris élvezetekre épülő, kreatív leszámolásokkal.

Azoknak, akik kezdők a véres, exploitation-jellegű képregények terén, a Get Jiro! ütős belépő lehet, azonban a jártasabb geekek készüljenek fel arra, hogy nem lesz sem elég abszurd, sem pedig elég súlyos számukra. Ráadásul nem csak a történet szempontjából, de kissé vizuálisan is steril, ingerszegény alkotást ez. Nagy kár, mert az alapötlet igenis jó lenne, és sokkal többet ki lehetett volna hozni a gasztro-disztópia nagykutyái vs. tradíciók és ősi szabályok szerint élő kívülálló elképzeléséből. Már csak akkor is, ha komolyabban foglalkoztak volna a karakterekkel, és több időt fektettek volna a történet logikus felépítésébe.

A sztorit és a vizualitást tekintve csak azt tudom mondani, hogy a két írónak sokkal több Transmetropolitant kellett volna olvasnia, mielőtt belevágnak ennek a projektnek a kidolgozásába. Akkor egészen biztos, hogy a szereplők karaktereinek megmunkálása és a világépítés is jobban működött volna, így azonban nálunk Jironak, bármennyire is fáj a szívünk, az öt rózsaszín mochiból mindössze két és felet sikerült összekaparnia.

mochi2-3.jpg

 

 

(A Get Jiro! egyébként, mint azt az alkotók nevéből is kitalálhattátok, nem japán képregény, a blogon kizárólag a japán kultúrához és gasztronómiához köthető története és karakterei miatt szerepel.)

A bejegyzés trackback címe:

https://mochiofdeath.blog.hu/api/trackback/id/tr3214741629

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Hirdetés

Mochi of Death

Kalandozások a japán horror és popkultúra világában. Filmek, képregények, könyvek, és minden, ami belefér. kontakt: mochiofdeath(a)gmail.com

Facebook oldaldoboz

Friss topikok