Látványos anime antológia, melynek epizódjai után nemhogy a sötét utcán, de a saját otthonunkban sem érezzük magunkat biztonságban.

Akadnak olyan filmek és sorozatok, melyek megvalósítása a végletekig egyszerű, mégis van bennük valami mágikus többlet. Valami egészen pici extra, ami képes minket a fotelhez láncolni órákra, és a sokadik évad után is izgatottan várjuk a folytatást. Nos, ennek a sorozatnak az epizódjai pontosan ilyenek.

A Yami Shibai egy 2013 óta futó anime antológia. A részek közt nincs különösebb kapcsolat, leszámítva a narrátort, aki hátborzongatóan nyugodt hangján konferálja fel számunkra a soron következő történetet. Minden epizód egy-egy rövid, villanásszerű kísértetsztorit dolgoz fel, melyek egy része a japán mondavilágban, másik fele pedig a szájról szájra terjedő, modern városi legendákban gyökerezik.

Azok számára, akik korábban találkoztak már Masaaki Nakayama Fuan No Tane képregényeivel, ismerős lehet ez a fajta történetmesélési módszer. Ha azonban valaki újoncként veti bele magát az ilyen jellegű sztorikba, egyvalamit feltétlenül tudnia kell: rendkívül rövid mesékről van szó, melyek különösebb expozíció és magyarázat nélkül engednek betekintést olyan élethelyzetekbe, melyek során a szereplők gonosz természetfeletti entitásokkal, vagy egyéb, paranormális tevékenységekkel szembesülnek.

A Yami Shibai erőssége éppen ezért nem is a véres jelenetekben és nem is az olcsó jumpscare-ekben rejlik (utóbbiakból azért akad néhány). Sokkal inkább az atmoszférában, melynek megteremtéséhez a vizuális elemek és a történetek in medias res jellege is hozzájárul. Minden egyes epizódnak egyenesen a közepébe csöppenünk, nincs expozíció, nincs magyarázat, csak a furcsa és bizarr élethelyzetek, melyekkel sok esetben nem tudunk mit kezdeni.

A történetek sok esetben akkor sem konkrét természetfeletti jelenségekről szólnak, amikor valódi szellemekkel, démonokkal találkozunk. Sokkal inkább saját, emberi gyengeségeink és félelmeink kivetüléseinek, manifesztációinak számítanak a képernyőn látható borzalmak. Némelyik rész olyan, mintha Csáth Géza rosszul végződő, rövid meséit látnánk megfilmesítve, néha Lovecraft szelleme elevenedik meg előttünk, az olyan epizódok pedig, mint a második évad hetedik része (Capsule Toy Machine) az Alkonyzóna emlékezetes pillanatait idézik fel.

A sorozat rendkívül egyedi vizuális megoldásokat alkalmaz, stílusa ebből kifolyólag nem hasonlítható a gyermekkorunk kereskedelmi csatornáinak képernyőiről ismert rajzfilmekhez. Azoknak sem kell tehát megijednie tőle, akik az anime szó hallatán azonnal Dragon Ball-ra és a MondoCon törzsközönségére asszociálnak.

A látványvilág első ránézésre persze túlságosan is egyszerűnek tűnhet, a karakterek mozgása leginkább az Égből Pottyant Mesékből  ismert, papírból kivágott, hurkapálcán rögzített figurákra emlékeztet, azonban az animáció olcsósága nem véletlen. A sorozat címe egyfajta szójáték a kamishibai, azaz a papírszínház ősi technikájára. A yami jelentése sötét, a shibai pedig annyit tesz: játék, színdarab. Ezáltal a yamishibai nem más, mint egyfajta sötét, gonosz árnyjáték, a "sötétség színháza".

Az első évad kezdetétől egészen a harmadik szezon végéig a színvonal annak ellenére is erősödik, hogy az epizódok élvezhetősége alapvetően változó, a negyedik évad ellenben sajnos abszolút mélypontnak tekinthető. Egyre több narrációt és a magyarázatot kapunk, a költségvetés visszaesése miatt pedig a túlzottan vázlatos jelenetek és erős színek is eluralkodnak a látványvilágon. Ha ez sem lenne elég, az animált részek mellett élő szereplős snittek is megjelennek, amik szinte teljesen tönkre vágják a korábban gondosan felépített, vérfagyasztó atmoszférát. Arról nem is beszélve, hogy a megszokott narrátor hátborzongató hangja is megváltozik.

A korábbi részek félelmetes hangulata pedig éppen két dologban rejlik: az egyedi animációs stílusban, illetve abban, hogy nem tudunk többet az eseményekről, mint maguk a történetek szereplői. Kívülről, ámde kissé mégis az ő szemszögükből tapasztaljuk meg a borzalmakat, ebből fakadóan pedig sokkal misztikusabb és rémisztőbb élményt nyújtanak a konkrét narráció nélkül készült epizódok.

A rend a későbbiek során azonban szerencsére helyre áll. Az ötödik évadtól az animációs technika újból a régi, visszatér kedvenc elbeszélőnk is, a szájbarágós, mesélős narráció pedig eltűnik.

Összességében a Yami Shibai mind a feldolgozott történeteket, mind pedig a megvalósítást tekintve érdekes és hátborzongató élmény, amit a rendkívül gyenge és felejthető negyedik évadot leszámítva minden horror-rajongónak tiszta szívből tudok ajánlani. Főként akkor, ha az értelmetlen darabolás helyett inkább a rettegés esszenciájában, az ismeretlentől való félelemben találják meg az élvezetet.

Junji Ito vagy Lovecraft rajongóinak kihagyhatatlan élmény, így nálunk az öt rózsaszín mochiból négy és felet a roppant gyenge negyedik évad ellenére is simán megérdemel.

A sorozat folytatása egyébként a hírek szerint idén júliusra várható.

IMDB: 7,3 / 10

NÁLUNK: