Rothadó emlékek a csatornából - Mermaid in a Manhole (Manhoru no naka no ningyo, 1988)

Az extrém horrortól, legyen szó akár ázsiai, akár kelet-európai filmekről, az esetek többségében a víz is kiver. Egyaránt iszonyodom az értelmetlen, tehetetlen emberek, állatok ellen elkövetett erőszaktól, és a mentális problémák túlzottan életszerű, drámai bemutatásától is. Sikerült tehát jól beleválasztanom. Ha valami, akkor a Guine Pig sorozat ugyanis a szó legszorosabb értelmében véve beleesik az extrém kategóriába.

mermaid_02.jpg

A Guinea Pig filmek nagyobb részéről tudni érdemes, hogy egyáltalán nem a történetre, sokkal inkább a kínzási metódusok és gyilkosságok minél realisztikusabb módon történő, snuff-filmekbe illő megjelenítésére fókuszálnak.  A különböző rendezők alkotásaiból álló, hat részes széria legnagyobb erőssége tehát nem más, mint a nyers, gyomorba vágó, agyalapi mirigyekre telepedő, vizuális sokkhatás.

Nem túlzok, egyes epizódok olyannyira hitelesen megbotránkoztató módon teljesítik a feladatot, hogy az ember megtekintésük közben akarva-akaratlanul elgondolkodik azon, vajon hogyan is valósítottak meg a készítők egy-egy rendkívül realisztikus, látványosan gyomorforgató jelenetet anélkül, hogy valaki a felvételek kedvéért valóban meghalt volna a kamerák előtt.

Nem csoda, hogy a Guinea Pig szériát egy ízben azzal is megvádolták, hogy valójában nem megrendezett alkotások, hanem valódi emberek kínhalálát bemutató, underground snuff-filmek.

A romlás virágai

A botrányt a sorozat második része, a Flower of Flesh and Blood (Chiniku no Hana, 1985) című rövidfilm robbantotta ki, az FBI felé történő bejelentést pedig nem más, mint a komoly kokainproblémáiról is ismert színész, Charlie Sheen tette meg. Sheen 1990-ben kapott egy VHS-kazettát az underground filmek amerikai császárának számító Chris Gore-tól. A kazetta a sorozat szóban forgó epizódját tartalmazta, mely a színészt olyannyira sokkolta, hogy fogta magát, és azonnal tárcsázta a szövetségieket. Nem teljesen alaptalanul persze.

Az 1985-ben készült Flower of Flesh & Blood Hideshi Hino egy horror-mangájára alapozott történet. Egy nő elrablását és brutális kivégzését örökíti meg, se többet, se kevesebbet. Sheen bejelentése idején a film Japánban már akkora port kavart, hogy a hatóságok aktív nyomozást folytattak annak ügyében, hogy a tekercsen látható anyag ténylegesen valódi ember halálát mutatja-e be. A vizsgálatok azonban a szerzőket igazolták és a film készítést bemutató werkfilmnek sikerült tisztára mosnia őket.

A Flower of Flesh and Blood tehát nem valódi snuff film, mindössze egy brutális kínzásokat és gyilkosságot hiperrealisztikusan ábrázoló "művészi alkotás", ami véleményem szerint nem kevésbé nyugtalanító persze, de ez már más alapvetően lapra tartozik.

423_7504.jpg

A beteges sorozatnak van azonban egy darabja, ami a sajátosan furcsa atmoszférájával és misztikus történetével kiemelkedik a többi epizód közül. A Mermaid in a Manhole című alkotás a széria utolsó része, és szintén Hideshi Hino író/rajzoló egy korábbi mangáját dolgozza fel, egyórás film formájában.

A város belei lassan emésztik fel emlékeinket

Hino képregényeiről a jövőben bővebben is fogunk majd értekezni, elöljáróban azonban érdemes annyit tudni róluk, tumblr_p4fhhy1stv1w081clo1_1280.jpghogy az alkotó műveire főként az amerikai underground képregények szókimondó, erősen vizuális stílusa jellemző, az ázsiai horror-mangákból ismert, groteszk világgal elegyítve. Történetei egyszerre tudnak humorosak, sokkolóan gyomorforgatók, és misztikusan sötétek lenni, melyekben rengeteg visszatérő motívumot fedezhetünk fel. Ezek közé tartoznak a szenny legszélsőségesebb formáival fertőzött kanálisok, valamint a színes gennyel telt duzzanatok és kelések is, melyekből a Mermaid in a Manhole című, filmre adaptált történet sem szenved hiányt.

Adott egy magányos festőművész, aki, fogalmazzunk úgy, életének mentálisan kevésbé stabil korszakát éli. A férfit erősen megroggyantotta felesége halála, melyet úgy próbál feldolgozni, hogy a város alatt meghúzódó csatornarendszerbe jár le festegetni, megörökítve az elmúlást. Az ottani atmoszféra pedig erősen emlékezteti a gyermekkorára. Azokra az időkre, mikor a bűzölgő csatornák helyén egy hatalmas folyó kígyózott (ha valaki olvasott már Hino-t, akkor a motívum erősen ismerős lehet). Adott továbbá egy sellő, aki korábban ebben a folyóban élt. A festő egy csatornába vezető útja során, a rendszer egyik ágában talál rá a sebzett, félig hal-félig ember teremtményre. Szeretne portrét festeni róla, ám a sellő olyannyira gyenge és olyan fájdalmak gyötrik, hogy a művész inkább úgy dönt, elviszi őt saját otthonába, ahol megpróbálja meggyógyítani, miközben befejezi a róla készülő, grandiózus alkotást.

A haltestű nő sebei azonban a csatorna nyomorúságos körülményei között már olyannyira elfertőződtek, hogy a folyamat visszafordíthatatlan. A gennyedző kelések egyre inkább terjednek, a kezdeti szenvedés pedig egyre látványosabb és borzasztóbb agóniába fordul át. A művész szenvedő múzsája tanácsára a testből szivárgó és fröcskölő vért, valamint a szivárvány minden színében tündöklő, sebekből előbugyogó gennyet használja az elmúlást megörökítő portré megalkotásához. A festmény azonban sosem nyeri el végleges formáját, a fertőzésnek áldozatul esett hableány állapota ugyanis olyannyira eldurvul, hogy elképesztő agónia és vívódás után végleg kileheli lelkét.

Hányinger és varázslat, egy velejéig romlott tündérmesében

Sokáig azt hittem, erős gyomorral rendelkezem, eme alig egyórás alkotás közben azonban tényleg át kellett értékelnem mindent, amit a mozgóképekkel kapcsolatos tűréshatárommal kapcsolatban idáig gondoltam. Amikor a haldokló lányért bármire képes festő egy konyhakéssel vagdossa fel a nyálkás testen éktelenkedő, óriási keléseket. Amikor duzzanatokból kukacok másznak elő, a vér és a szivárványos váladék pedig gejzírként törnek elő a rothadó húsból. Na, akkor egy picit majdnem sikerült a számba hánynom, de tartottam egy kis szünetet, ittam egy sört, és amennyire lehetett, összerántottam magam.

Persze hagyhattam volna a picsába az egészet. Ez a film azonban megéri a szenvedést, hiszen nem csupán gusztustalan, felkavaró és hányingerkeltő, de egyben elmondhatatlanul érdekes és magával ragadó is. A díszleteknek, a világításnak, valamint a kissé kiszámítható, mégis érdekes történetnek köszönhetően körüllengi egyfajta misztikus köd, valamiféle sötét, morbid Grimm-mesei atmoszféra. 

 1517732167427.gif

A speciális effektek tagadhatatlanul profi kezek munkáját dicsérik, nincs semmi CGI szarakodás, van viszont rengeteg gumi, szilikon, művér és csak az Isten tudja miből készült színes genny meg váladék. Kifejezetten tetszettek néha az amatőr, kis költségvetésre következtetni engedő kamerabeállítások is, melyek sok esetben hozzájárulnak az atmoszféraépítéshez.

Ezzel szemben abszolút negatívumként hozható fel, hogy a színészek alakítása néhol kritikán aluli, rendkívül megrázó dolgokra adott reakcióikat elképesztően túljátsszák, és ebből kifolyólag ahelyett, hogy azok meggyőzőek lennének, hihetetlenül nevetséges beállításokat eredményeznek. És itt most egyáltalán nem arra gondolok, hogy az ázsiai színészek játéka alapvetően intenzívebb és kevésbé kimért, mint nyugati kollégáiké, a Mermaid in a Manhole esetében egyszerűen a túljátszott, gyenge színészi alakítás iskolapéldájáról beszélünk, ami annak ellenére sem működik túlzottan jól, hogy tulajdonképpen egy egyébként is abszurd Hino-manga adaptációjáról van szó.

Némi kötekedésre adhat okot az is, hogy a történet menete kissé logikátlan, túlzottan is elrugaszkodik a valóságtól. A narratíva darabos, helyenként kis széthullanak a szálak, és annak ellenére is nehezen rakható össze a történet, hogy józan észről és logikáról beszélni egy olyan sztori esetében, ami egy csatornában ragadt sellő kínszenvedéseit hivatott bemutatni, kissé röhejesnek tűnhet.

De azért gondoljunk bele: egy félig nő, félig hal  az utcán még az éjszaka leple alatt sem egyszerű feladat végighurcolni úgy, hogy az véletlenül se tűnjön fel senkinek. Még akkor sem, ha jelen esetben Japánról beszélünk. Az pedig, hogy a festő egyébként is kotnyeles szomszédainak az ég világon semmi nem tűnik fel egy rothadófélben lévő, bűzölgő hallény jelenlétéből, már önmagában is meglehetősen szürreálisnak tekinthető.

Azelőtt persze, hogy túlságosan beleélnénk magunkat lánglelkű szkeptikusok szerepébe, érdemes azt is megemlíteni, hogy a korábbi Guinea Pig filmekhez képest itt egy sokkal rétegesebb, sokkal allegorikusabb történetről beszélünk, melyet egyáltalán nem kell, vagy inkább nem érdemes a józan ész tükrében vizsgálnunk.

A Mermaid in a Manhole ugyanis leginkább abban különbözik széria többi darabjától, hogy több nézőpontból is értelmezhető, a történetben rejlő szimbólumok a befogadó gondolkodásmódjától, érzelmeitől függően interpretálhatók. A sellő meséje ugyanúgy lehet a modern világ kicsavart kritikája, mint egy magányában megbomló elme szomorú és szorongásba, őrületbe forduló története.

A modern világ éles bírálata, vagy az őrület szirénéneke?

A japánok az európai ember szemében azért is tűnnek annyira tiszteletreméltónak, mert erőteljesen kötődnek tradícióikhoz. Ám a rohanó világ szele nyilván hozzájuk is besöpörte a nyugati kultúrát, annak minden egyes áldásos és megvetendő elemével együtt. Így a gyermekkori emlékektől hemzsegő csatorna, az egykor helyén húzódó, hatalmas folyó, és a festő által gyerekként már látott, szenvedő sellő az egykor legendákra, misztikumra épülő, letűnt világ képét tárják elénk. A hableány véres kínszenvedései pedig a hagyományok és a kultúra lassú, ám megállíthatatlan rothadását szimbolizálják. Amit itt látunk, nem más, mint a régi világ haláltusája az egyre gyorsabb ütemben indusztrializálódó, modern japán társadalommal szemben.

A sellő elhúzódó leépülése és pusztulása az emberi élet mulandóságára is utalhat persze, a rákhoz hasonlatos, lassú lefolyású, súlyos betegségek leselkedő veszélyeire. Sőt, a festő fejében lejátszódó események vizuális kivetüléseinek is tekinthetjük a pusztuló halnő alakját. A sztori végén persze magyarázatot kapunk a dolgokra, azonban az igazán jó horrorfilmekhez méltó módon az értelmezés bizonyos kapui még így is nyitva maradnak a néző előtt.

A Mermaid in a Manhole-t éppen emiatt tekinthetjük a sorozat kivételes, művészi értéket képviselő, kiemelkedő darabjának. Borzalmas, ám tanulságos mese ez, ami egyaránt szólhat az ember és a külvilág, valamint az ember és ember közti kapcsolatok erőteljes jelentőségéről, az ember és a társadalom kapcsolatáról, illetve a megszállottságról, mint furcsa, humanoidokra jellemző tulajdonságról is.

mermaid_in_manhole13.jpg

Hogy kinek ajánlanám végső soron a megtekintését? Tulajdonképpen senkinek.

Rajongok a misztikumért, imádom a CGI-effektek nélkül készült, nagy és kis költségvetésű, hetvenes-nyolcvanas években készült horrorfilmeket, és egyáltalán nem riadok meg a leszakadó végtagok, a fröcsögő vér, vagy épp a gejzírként spriccelő genny látványától sem. De azért egyértelműen van egy határ, aminek az átlépését személy szerint nehezen viselem. A Mermaid in a Manhole leginkább az ilyen határvonalak feszegetésére törekszik, eszközként pedig főként a vizuális sokkhatásra fekteti a hangsúlyt.

Számomra a történet és az atmoszféra megmentette ezt az epizódot, azonban egészen biztos, hogy a Guinea Pig filmek többi részének megtekintésével a jövőben sem fogok próbálkozni. Valahogy mindig is úgy éreztem, hogy van egy bizonyos pont, amit ha átlép az ember, egy idő után nem feltétlenül lesz már újból önmaga. A vélt vagy valós snuff filmek nálam egyértelműen ebbe a kategóriába esnek, és ebből kifolyólag azon alkotások is, melyek nem feltétlenül valódi haláleseteket és kivégzéseket mutatnak be, hanem ezek imitálására törekszenek. Mivel a Mermaid in a Manhole semmiféle erre utaló jegyet nem hordoz magán, ám vizuálisan így is elképesztően erőteljes, gyomorba vágó alkotás, úgy döntöttem, jelen esetben itt húzom meg ezt a bizonyos, képzeletbeli határvonalat.

Nézzétek vagy ne. Tény, hogy undorító, borzalmas, hányingerkeltő, egyben mégis zseniális rövidfilm. Azon edzett horror-fanatikusok, akik kifejezetten az ehhez hasonló, roppant erős vizuális elemekkel operáló, furcsa és beteg műalkotásokat kedvelik, egyértelműen örömüket fogják lelni a megtekintésében. Nálunk az öt rózsaszín mochiból három és felet sikerült elvinnie.

IMDB: 5,5

NÁLUNK:

mochi23-4.jpg

 

 

HA TETSZETT, KÖVESS MINKET FACEBOOKON!

A bejegyzés trackback címe:

https://mochiofdeath.blog.hu/api/trackback/id/tr4314895518

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Hirdetés

Mochi of Death

Kalandozások a japán horror és popkultúra világában. Filmek, képregények, könyvek, és minden, ami belefér. kontakt: mochiofdeath(a)gmail.com

Facebook oldaldoboz

Friss topikok