Bizarr történet egy elátkozott kisvárosról, mely előtt H.P. Lovecraft is kalapot emelne. Junji Ito kultikus mangájának 2000-es filmadaptációja groteszk tinédzser rémálom, ami működik is, meg nem is.

A japán horrorral kapcsolatos megszállottságom nagyjából hét évvel ezelőtt kezdődött. 2012 nyarán, amikor először találkoztam a neten Junji Ito bizarr macskás naplójával, a Cat Diary-vel. Furcsa kezdés, azonban Yon és Mu történetének hála, sikerült rátalálnom az olyan, nagyobb volumenű sztorikra, mint a Gyo, és az elmaradhatatlan klasszikus, az Uzumaki.

A fekete-fehér panelektől pedig pontosan azt kaptam, amit annyira kívántam, amit egészen odáig hiába is kerestem a nyugati rémtörténetekben. Valódi iszonyatot, a hétköznapi dolgoktól és a minket körülvevő ismeretlentől való, jéghideg feszengést.

Ito munkái számára a papírforma az, ami tökéletesen képes átadni a történeteiben rejlő feszültséget, az idegen dolgoktól való, csontig hatoló rettegést. De vajon működőképes lehet-e dolog akkor, ha a borzongást megpróbáljuk átültetni egy több érzékszervünket megmozgató, jóval telítettebb médiumra, jelen esetben a filmre?

Nos, a válasz igen, azonban érzelmeim ezzel kapcsolatban, fogalmazzunk így: meglehetősen vegyesek.

Aki előtt még Lovecraft is kalapot emelne

Ito mangáinak legnagyobb erénye, hogy a történetek teljesen hétköznapiak. Átlagos karakterekkel és mindennapi szituációkkal találjuk szembe magunkat, a borzalom alapjait pedig olyan dolgok képzik, melyek minket is nap mint nap körülvesznek. Fóbiák, rögeszmék, a látható dolgok mögött rejlő, ismeretlen rettenet felfedezése.

Az Ito által alkotott karakterek pedig hiába képzik szerves részét az őket körülvevő világnak, a dolgok felett még sincs különösebb befolyásuk. Rajtuk kívül álló erők mozgatják a szálakat, és sokszor nem csak ők, de mi, az olvasó sem értjük, mi miért is történik valójában.

Találhatunk persze magyarázatot, a furcsa történések oka lehet egy ősi entitás haragja, egy évezredes átok, vagy egy szimpla kísértetjárás is, azonban a szerző szinte sosem rágja a szánkba a miérteket, és ettől annyira zseniális a dolog, amennyire.

Éppen ezért Ito nehezen működik akkor, ha filmvásznon próbáljuk újraértelmezni. Nem mondom, hogy lehetetlen feladat, de alapvetően nehezen megoldható. Rettenetes világának varázsa ugyanis éppen a grafikailag megvalósítható megoldások által tökélyre fejlesztett borzalomban rejlik.

Az általam eddig látott adaptációk nagy része csak elvett a történetek hangulatából, lerombolta a fekete-fehér ecsetvonások által gondosan felépített rettegést, és épp, ahogyan nagyon kevés jó lovecrafti film létezik, úgy működő Ito-adaptációkban sem mondhatni, hogy bővelkedünk.

Az Uzumaki ennek ellenére kétélű darab.

Több szempontból is hű marad az eredeti mangához, valahogy mégis végig a levegőben, a működésképtelenség határán lóg, és épphogy csak nem esik át a ló rossz oldalára.

Látványvilága bizarr és egyedi, a forgatókönyv pedig talán még annyira sem magyarázza túl az eseményeket, mint ahogyan képregényében Ito teszi. Nem enged minket túlságosan közel a karakterekhez, és a néző képzeletére hagyja azt, hogy a látszólag széthulló eseménydarabkákból végül összerakja a saját értelmezését. Ez egyértelműen jó, azonban sajnos, mint a legtöbb filmes feldolgozásnak, ennek is megvannak a maga hátulütői.

Valami nincs rendben

Az Uzumaki első pillantásra akár egy átlagos, kisvárosi tinédzserlány története is lehetne. Kirie, a sztori főszereplője iskolába siet. Útközben azonban még találkozik barátjával, a határozott és pedáns Shuichi-val, akiről hamar kiderül, hogy nincs rendben. Az elmúlt időszakban furcsán érzi magát és úgy gondolja, valami probléma lehet a várossal, és az őt körülvevő emberekkel. Leginkább apjáért pedig saját aggódik. Az öreg ugyanis az elmúlt időszakban bizarr dolgokat művel. Teljesen belebolondult új hobbijába, ami nem más, mint a spirál formájú tárgyak obszesszív-kompulzív gyűjtögetése és már-már perverz mértéket öltő csodálata.

Ezt mi sem igazolja jobban, mint Kirie reggeli, furcsa élménye. Az iskolába sietve a lány találkozott Shuichi édesapjával, aki transzállapotba esve guggolt egy sikátorban, és a falon mászó csigákról készített szuperközeli kamerafelvételeket.

Innentől már csak egy lépés, hogy a fiú balsejtelme beigazolódjon.

Hamarosan olyan őrület szabadul a városra, ami józan ésszel felfoghatatlan. Shuichi apja egy mosógép dobjába bújva vet véget saját életének, hogy ilyen módon önmagát is a tökéletesnek vélt spirálformához tegye hasonlatossá. Közben a diáklányok hajában önálló életre kelnek a hullámok, a fiúk indokolatlanul hatalmas, nyálkás csigákká alakulnak, a krematórium baljósan ágaskodó kéménye pedig sűrű, sötét, csigavonalban keringő füst okád magából.

Szóval a dolgok nincsenek rendben, egyáltalán nincsenek.

Bizarr és izgalmas tinédzser rémálom

Az a baj, hogy a 2000-es Uzumaki tipikusan olyan alkotás, melyről az eredeti manga ismeretében szinte lehetetlen elfogultság nélkül ítéletet mondani. Egy rendkívül egyedi megoldásokkal operáló, nyugati szemmel bizarr és érdekes film, ami, ha nem adaptáció lenne, sokkal nagyobb figyelmet és több elismerést érdemelne.

Ito képregényének tükrében azonban nem több ez, mint egy szürreális tinédzser rémálom, melynek egyben érdeme és hátránya is a vizuális megjelenése. És hogy miért?

A film alapvetően végig hűen követi az Ito által megálmodott történetet, lassan és biztosan ránt be az őrületbe, de sok esetben túlzottan sajátos képi világot próbál teremteni, ez pedig kevésbé válik erényére. A kínzó rettegést gyakorta szakítják meg szürreálisan humorosnak szánt jelenetek, amiket az eredeti manga hangulatához mérten méltatlannak érzek. A teljesen indokolatlan nagytotálok, valamint a színpadias és vígjátékszerű pillanatok teljesen szétcsapják az összképet.

Ezen szürreális momentumok célja nyilván a rémálom-szerű atmoszféra megteremtése, azonban a módszer csak néha működőképes, sok esetben a megoldások inkább illenek egy kilencvenes évekbeli MTV reklámba, mintsem egy ilyen mélységű történet adaptációjának egyik jelenetébe.

Tetszett azonban, hogy a film megjelenése némileg a hatvanas-hetvenes évek horrorjainak hangulatát próbálja megidézni. A zöld és vörös színek erőteljes, kontrasztos használata erősen rádob a rémálom-feelingre, és egész működőképesen kelti életre a japán horror fénykorának hangulatát, modern, abszurd köntösbe bugyolálva.

Az sem elhanyagolható, hogy a véres jelenetek az esetek többségében kifejezetten brutálisra és ütőképesre sikerültek. A manga ikonikus jeleneteinek nagyobb részét a stáb próbálta a lehető leghatékonyabb módon megidézni, és egy-két kivételt leszámítva ezeket a próbálkozásokat legalább mérsékelt siker koronázta.

A stílusok keveredésének köszönhetően azonban alapvetően elmondható, hogy a pár vizuális bravúr sem menti meg igazán a produkciót, és az Uzumaki a rendkívül jó ötletek ellenére sem képes kilépni a középszerűség súlyos, sötét árnyékából.

Működik is, meg nem is

A 2000-es adaptáció ötletes ugyan, de semmiképp sem pótolhatja a fekete-fehér panelek böngészésének élményét, a súlyos tusvonásokból nyakunkra mászó, jeges rémületet. Egy-két látványos megoldás akad, és a film alapvetően atmoszféraépítésben is jobb, mint egy átlagos nyugati horror, ám az eredeti történet színvonalának így is csak a lábnyomát csókolgatja. Ami sajnos várható is volt, hiszen Ito történeteit sem filmre, sem pedig animére (erről hamarosan bővebben, ugyanitt) adaptálni nem egyszerű feladat.

Annak, aki korábban nem olvasta a képregényt, de szereti a furcsa, lovecrafti horrorfilmeket, érdekes élményt nyújthat a 2000-es Uzumaki, és megtekintése minden további nélkül ajánlott. Én nyilván azért helyeztem magasra a lécet, mert Ito munkáit rendkívül nagyra tartom és erős fenntartással viseltetek a képregényeit feldolgozó, bármilyen jellegű adaptáció iránt.

Sznobizmusom jele vagy sem, azt kell mondanom, hogy néhány nagyon jó és emlékezetes megoldást leszámítva ez a film nem túl erős, így az 5 rózsaszín mochiból nálunk mindössze 3,5-et sikerült kiérdemelnie.

Ha vitatkoznátok velünk, nyugodtan írjátok meg véleményeteket kommentben, ha pedig tetszett a cikk, kövessétek a Facebook oldalunkat, vagy nézzetek ránk Tumblren, ahol a kritikák és ajánlók mellett hetente toljuk az arcotokba a jobbnál jobb japanofil és vegytiszta J-horror kontentet!

IMDB: 6,2

NÁLUNK: