A legjobb HBO-s sorozat, amiről senki sem beszél (Folklore, 2018)

Vetettünk egy futó pillantást az ázsiai HBO Folklore című horror-antológiájára, és egyáltalán nem bántuk meg a rászánt időt.

folklore_01.jpg

Az a fajta ember vagyok, akinek az agya kissé furcsán lett huzalozva. A legtöbb popkult-fogyasztóval ellentétben ugyanis képtelen vagyok arra, hogy sorozatokat nézzek. Ebből adódóan mindig lemaradok az éppen aktuális trendekről és őrületekről.

Megvannak persze a saját kedvenceim, de nagyjából beleragadtam az X-akták-Twin Peaks-Carnivalé Bermuda-háromszögbe, és ismerőseim folyamatos cseszegetésére sem vagyok hajlandó belekezdeni egy egy évadnál nagyobb időtartamot felölelő, terjengősebb szériába.

Némileg más a helyzet az antológia-szerű minisorozatokkal. Ha minden új részt egy-egy önálló rövidfilmként próbálok felfogni, valamiért sokkal egyszerűbb a seggemen maradnom, és tisztességgel, becsülettel ki tudok pörgetni egy néhány epizódból álló szériát. Pláne abban az esetben, ha a téma annyira közel áll a szívemhez, mint az HBO Asia 2018-as minisorozata, a Folklore esetében.

Sokkal több, mint aminek első ránézésre tűnhet

A Folklore esetében a hat rész más-más rendező keze munkáját dicséri, éppen ezért kicsit különbözőek egymástól. Nem csak vizuális megjelenítésüket és tartalmukat, de stílusukat tekintve is különböző módon borzolják a rettegésre vágyó közönség idegeit.

Az egyenként ötven perces "kisfilmek" különböző ázsiai országokba kalauzolnak minket, ahol egy-egy helyszíni legendát, hiedelmet mesélnek el, modern, urbánus környezetbe átültetve. Az epizódokat az ázsiai tematikán kívül a természetfeletti jelenléte tartja össze, valamint az az érzés, hogy a borzongás szinte minden esetben többet jelent afféle olcsó hangulatkeltésnél. Sokkal inkább egyfajta eszköz, hol a társadalmi folyamatokra, hol az emberi érzelmekre, szorongásokra reflektáló allegóriaként funkcionál.

Minden egyes rész egyfajta szociológiai-lélektani utazás, mely megmutatja, hogy minden rossz, amit életünkben véghez vittünk, egyszer visszaszáll majd ránk, és kegyetlenül megbűnhődünk cselekedeteinkért.

Valódi tanmese ez a karmáról, mely néha szívszorítóan drámai, néha sokkoló, néha rémisztő, sőt akár humorosan melankolikus formában nyilvánul meg.

A hallgatástól terhes hierarchiától a modernizmus és a globalizáció abszurd kritikájáig

A sorozat csúcspontját egyértelműen a negyedik rész, a thaiföldi legendát feldolgozó, Pob című epizód jelenti. A Pob főszereplője egy phi-pob, azaz egy olyan kísértet, mely a thai mondavilágban egyfajta parazita-szerű, vérszomjas lényként jelenik meg. A phi-pob a legendák szerint képes átvenni az uralmat bizonyos állatok, vagy emberek teste felett, és arra késztetni áldozatait, hogy borzalmas, Istentől nem való dolgokat tegyenek meg. Eközben pedig ő lassan, de biztosan felzabálja őket belülről.

Ebben a részben azonban egy olyan kísértettel találkozunk, aki saját szellem-mivoltának elvesztése felett kesereg, miközben egy brutális gyilkosságról tudósító zsurnalisztával társalog, és az országos médiaismertségről álmodozik.

Az alaptörténet szürreálisan komikus, már-már abszurdnak mondható, és akár egy viccesebb Twin Peaks epizódnak, vagy egy horror elemekkel kombinált Monty Python szkeccsnek is beillene. A háttérben azonban, mint ahogy a széria többi részének esetében is, nagyon komoly drámai erők munkálnak.

A Pob eleinte szánalmasan komikusnak tűnő kísértete tökéletes reprezentációja a hagyományok, hiedelmek degradációjának. A globalizáció bomlasztó jelensége mellett azok a lehetséges reakciók is testet öltenek benne, melyeket egy, a hagyományaihoz ragaszkodó nép az új világ kihívásaira adhat. Nem más ez, mint a tradicionális értékek, az identitás útkeresésének furcsán drámai allegóriája.

A blog szempontjából leginkább érdekes Japán epizód a második legerősebb a sorban.

A Tatami a generációk során eltemetett titkok, a társadalmi elvárásokból fakadóan elkövetett szörnyűségek kérdéskörét feszegeti. A történet főszereplője egy süket-néma újságíró, aki a sztori kezdetén egy elhagyott társasház feldúlt, rituális kellékekkel borított szobájában készít fotókat készülő anyagához. Annak érdekében, hogy jobban átélje az egykor ott élt emberek szenvedését, az éjszakát a helyszínen tölti. Reggel érkezik az édesanyjától az üzenet, hogy az apja elhunyt. A bonyodalmak pedig csak ezután kezdődnek.

tatami_01.jpg

A Tatami sokkoló végkifejlete csupán egy dolog. Talán negyed akkorát sem szólna a csattanó, ha nem előzné meg azt a lassú, feszült atmoszféraépítés. Ez az epizód leginkább a csenden keresztül beszél hozzánk, a dialógusok minimális szinten tartása szimbolizálja a háttérben némán megbúvó, sötét titkokat.

A többi részben egy-egy rémtörténeten keresztül megismerkedhetünk  az éhbérért dolgoztatott, állatként kezelt vendégmunkások sorsával, az egyedülálló anyák küzdelmeivel, valamint bepillantást nyerhetünk a korrupt politikai rendszerek működésébe is. 

Amiben azonban a Folklore sokkal ügyesebb más, hasonló témákat feszegető alkotásoknál, az nem más, mint a megvalósítás "hogyanja".

A széria úgy tárja elénk a modern világ problémáit, hogy nem akarja azokat agresszíven az arcunkba tolni, és letuszkolni őket a torkunkon. Nem vádol minket semmivel, de nem is kínál alternatívát a gondok megoldására. Sőt, nem is feltétlenül nevezi nevén őket.

Az ősi hiedelmeket és napjaink hétköznapi szorongásait összemosva tár elénk egy bizonyos kérdéskört, és egy egészen új aspektusból mutatja meg azt, hogy a világ ugyan kegyetlen, az eredendően rossz azonban valamilyen formában mindig elnyeri méltó büntetését.

Nem is lehetne ez másképp, hiszen egy mindenek felett álló erő idővel úgyis helyrebillenti a rendet, nevezzük ezt akár Istennek, akár karmának, akár a természet kijátszhatatlan, konstruált törvények felett álló rendjének.

mongdal_01.jpg

Nem gyenge, de erősebb is lehetne

Az egyetlen negatívum, amit a sorozattal kapcsolatban meg tudnék említeni, talán a vizuális megjelenítés, a képi világ túlzott sterilitása. Úgy érzem, ez alapvetően az HBO-s háttérnek köszönhető, azonban a profizmus sok esetben az emlékezetesség rovására megy, és a túlzottan letisztult megjelenítésnek köszönhetően az epizódok többsége sokkal inkább hasonlít a nyugati horrorfilmekre, mintsem a hangulatukban általában jóval sötétebb és misztikusabb ázsiai zsáner-alkotásokra.

A Folklore sokkal érdekesebb is lehetne, ha a dráma mellett kissé komolyabban koncentrálna a megjelenésre, és néha-néha a sokkolóbb vizuális eszközök bevetésétől sem riadna vissza.

Ez persze teljes mértékben szubjektív dolog, és úgy vélem, ha helyén kezeljük a szériát, akkor profi, letisztult látványvilág egyáltalán nem von le az epizódonként is kiváló, kellőképp nyugtalanító, és nem utolsósorban elgondolkodtató sorozat értékéből.

A Folklore esetében nagyon magasra tettem a lécet, a sorozatnak pedig kizárólag azért sikerült az levernie, mert úgy éreztem, a témaválasztás és a korrekt forgatókönyvek ellenére is hiányzik belőle valami. Én magam sem tudnám megfogalmazni azt, hogy micsoda, egyszerűen csak egy apró szikrára lenne szükség ahhoz, hogy lángra tudja lobbantani a szívem. Azonban a detonáció sajnos most elmaradt. Az erős közepesnél így némileg jobb, 3,5 rózsaszín mochit sikerült magának kiharcolnia.

Egy hasonló kezdeményezést mindenképp megnéznék egyébként az európai folklór témakörében is, hiszen az északi országok, a Brit-szigetek, illetve a szláv népek mondavilága mellett hátborzongató történetekből magyar részről sem lenne hiány.

IMDB: 5,8

NÁLUNK:

mochi3-4.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://mochiofdeath.blog.hu/api/trackback/id/tr2315020182

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Hirdetés