Nem Oscar-díjas alkotás, és még csak remake-nek is gyenge. Ez a film a combokról és az egymással élet-halál küzdelmet vívó, matrózruhás diáklányokról szól.

Az első horror amit életemben láttam, Roger Donaldson Lény (Species) című filmje volt. Nyolc éves voltam, és édesapámmal sokat jártunk a videótékába. Mindketten szerettük az olyan filmeket, amiben csészealjak meg űrlények repkednek, ebereket rabolnak, és gonosz dolgokat művelnek. Általában azokat a kazettákat kölcsönöztük ki, aminek első ránézésre tetszett a borítója.

Nos, a Lény talán annyira nem volt jó választás.

Emlékszem, napsütéses tavaszi délután volt. Az iskolából hazaérve ledobtam a táskám, és észrevettem, hogy a nappaliban a kazetta ott hever a lejátszó mellett. Gondoltam, fater azért hagyta ott, hogy legyen mivel elütnöm az időt addig, amíg ők anyámmal ketten hazaérnek. Bedobtam hát a filmet lejátszóba, és elég volt nagyjából negyed óra hogy rájöjjek arra, mekkorát is tévedtem.

Túl sok dologra már nem emlékszem az egészből, az mindenesetre megvan, hogy soha korábban nem láttam még annyira undorító dolgokat, mint amik akkor és ott a képernyőn történtek.

Nem mondom, hogy a következő napokban nyugodtan aludtam. De persze azt sem állítom, hogy azért menne nehezen így felnőttként is a csajozás, mert nyolc évesen végignéztem, ahogyan Natasha Henstridge megpróbál végigmenni a fél bolygón, majd brutális kegyetlenséggel kivégzi potenciális szexpartnereit. Nem állítom, de talán lehet némi összefüggés a film és aközött, hogy néha kissé félénk vagyok, ha nőkkel kell beszélgetnem.

Nos, a lényeg az, hogy így huszonegynéhány évvel később a zaklatottság elhalványult, a Lény pedig az elmúlt két és fél évtized alatt szériává nőtte ki magát. Én személy szerint a folytatásokra sosem fecséreltem a drága időmet, ellenben mikor egy filmritkaságokkal foglalkozó oldalról megtudtam, hogy a japánok a legjobb tudásukhoz mérten forgattak egy saját verziót, melyben matrózblúzos iskoláslányok a főyzereplők, megjött a kedvem ahhoz, hogy belevessem magam egy erős, poszt-traumás sokk kellős közepébe.

Pont annyira remake, hogy ne lehessen miatta perelni

Nos, először is fontos tisztázni, hogy a Tokyo Species nem konkrétan az 1995-ös Lény című film remake-je. Sokkal inkább egy csontig egyszerűsített történet, mely egy öngyilkos iskoláslány testét megszálló, idegen parazitáról szól, akinek egyetlen célja nem más, mint a szaporodás. Egyszóval némileg hasonlít a Species-hez.

Éppen annyira, hogy az eredeti film alkotói még véletlenül se tudják beperelni Kasagu Nozomi rendezőt és bandáját.

Adott egy diáklány, aki nem bírja tovább elviselni osztálytársai szekálását. Éppen ezért úgy dönt, hogy a könnyebb utat választja, és öngyilkos lesz. Fogja, és leveti magát egy hídról, a terv azonban csak részben sikerül. A testét ugyanis megszállja a nem evilágból származó pornó-parazita, mely hogy-hogynem, éppen ugyanezen híd alatt keresi potenciális áldozatát.

A lány másnap felkel, iskolába megy, és meglehetősen furcsán viselkedik. de sem szülei, sem iskolatársai nem gyanakszanak arra, hogy az orrlyukán keresztül megszállta a testét valamiféle idegen féreg, ami arra készteti lányukat, hogy vérre és péniszre éhesen rója Japán fővárosának utcáit.

Persze azok a férfiak, akiket a testéből látszólag random nyílásokból előtörő, borotvaéles csápok segítségével végez ki, na, ők már nyilván sejtenek valamit.

A lény arra használja fel a fiatal test szexuális kisugárzását, hogy megtalálja a tökéletes gazdatestet, és lerakja annak gyomrában undorító, ragacsos, ping-pong labdákhoz hasonlatos tojásait.

Egészen addig, amíg egy rejtélyes cserediák nem érkezik az osztályba, akinek célja, hogy megállítsa az idegen nemződühtől túlfűtött, véres tombolását.

Minden fronton kevés, de valahogy mégis szerethető

Nos, hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Tokyo Species jó film, és a története, vagy épp a csodálatos vizuális trükkök miatt lenne emlékezetes. Maradjunk annyiban, hogy a speciális effektek köszönőviszonyban sincsenek H.R. Giger által megálmodott Lénnyel,sőt, úgy is fogalmazhatnék, lehangolóan borzasztóak.

Ugyanez nyilván már nem mondható el a főbb szerepeket alakító színésznőkről, akik közül a megszállott lányt alakító Ozawa Maria hazájában Miyabi néven ünnepelt pornósztárként ismert.

És nem. Sem Ozawa, sem társai nem jó színészek, azonban, ha valaki Oscar-díjas alkotásra vágyik, valószínűleg már borító alapján sem olyan filmet fog levenni a polcról, mint a Tokyo Species. Ez a film a combokról szól. Az egymással élet-halál küzdelmet vívó, matrózruhás diáklányokról. Kissé olyan, mintha egy némileg felturbózott, a Species alapján íródott, olcsó, otaku fanfiction szolgált volna a sztori alapjául, és pont azért szerethető annyira, amennyire.

A Tokyo Species, habár történetben és látványban sem túl erős, egyszer mindenképp nézhető, sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy kifejezetten élvezetes. A hasonló stílusú, nyugati erotikus filmeknél jóval komolyabban veszi magát, és érezni, hogy (ez most tényleg hülyén fog hangzani, de) van benne lélek. És habár az effektek valóban gyengék, és a színészi alakítás sem erős, mégsem egy utolsó, egypálcás bóvliról beszélünk.

A japán klasszikusokhoz képest persze kevés a vér, túl sok a textil, és alapvetően hiányzik belőle az a túltolt, bizarr humor, ami mondjuk a Zombie Ass-t, vagy az Alien vs. Ninja-t jellemezte. Éppen ezért csak egy erős közepest adnék rá, de az 5 rózsaszín mochiból minden hibája ellenére kettő és felet simán magáénak tudhat.

IMDB: 4,8 /10

NÁLUNK: