Mi történik akkor, ha egy átlagosnak tűnő iskoláslány túlságosan rajong a zombifilmekért? Hát természetesen megöli, majd feltámasztja egy osztálytársát, csak azért, hogy éjt nappallá téve egy valódi zombival hempereghessen.
A Bite Me if You Love Me furcsa szerelmi történet, melynek tanulsága, hogy nem kell olyannak lennünk mint a többiek ahhoz, hogy valaki igazán szeressen. Vagy legalábbis valami ilyesmi.
Ha létezik horror al-zsáner, amit az elmúlt két évtizedben sikerült a filmiparnak csúcsra járatnia és végleg kizsigerelnie, az egyértelműen a zombifilmeké. A kulturális mészárlás főkolomposa a The Walking Dead sorozat, mely kismillió spin-offal és gagyi utánzattal már nem kevesebb, mint tíz éve rombolja a közízlést.
Ahogyan a kétezres évek a csillogó metroszexuális vámpírokról szóltak, úgy a kétezer-tízes években a csapból is az élőhalottak ömlöttek, totálisan lapossá, kiszámíthatóvá, és végtelenül unalmassá téve a műfajt (tisztelet a kivételnek), ami egy időben olyan lenyűgöző alkotásokat volt képes produkálni, mint '78-as Holtak Hajnala, vagy épp az 1994-es Dellamorte Dellamore. (A '92-es Hullajó!-ról már nem is beszélve)
Zombifilmek terén sajnos a japánok sem tartoznak a világ élvonalába, nekem legalábbis elsőként csak olyan címek ugranak be, mint a Zombie Ass, a Stacy, vagy épp a Rape Zombie, melyeknek, valljuk be, egyike sem a mögöttes tartalomról vagy a művészi értékről híres.
Nagyjából ebbe a kategóriába sorolnám Tomomatsu Naoyuki (többek közt a hasonlóan akadémiai magasságokban szárnyaló Scissorpenis rendezője) 2011-es alkotását, a Bite Me If You Love Me-t is, mely gyakorlatilag egy zombis horror-komédiának álcázott softcore szexfilm, vagy sokkal inkább szexjelenetekkel piacképessé kovácsolt, közepesen lapos horror-vígjáték.
Matrózruhába bújtatott horror-fétis
A történet főszereplője Hitomi, a zombifétises iskoláslány, aki a jóképű fiúk és pop-idolok helyett sokkal inkább Herbert West-re és Romero élőhalottjaira gerjed. Nem véletlen tehát, hogy egyetlen fiú képes felkelteni az érdeklődését, az osztály strébere, akit a menő srácok csupán Zombi-kun-nak, azaz Zombifiúnak csúfolnak.
Zombifiúnak azonban van egy Hitomi számára rendkívül kiábrándító tulajdonsága: sajnos (egyelőre még) rendelkezik vérkeringéssel.
A lány persze kitartó, és nem adja fel ilyen könnyen a dolgot. Elhatározza, hogy ha törik, ha szakad, Zombifiúból valódi élőholtat varázsol. Ehhez egy ősi, francia nyelvű kéziratot hív segítségül, melyet ő maga ugyan nem tud elolvasni, ám az áldozatául kiszemelt stréber srác igen. A zombi-por receptjének sikeres megfejtése után a dolog már simán megy. Hitomi bájait bevetve likvidálja Zombi-kunt, akit a mágikus por segítségével valódi élőholtként támaszt fel.
Innentől mondhatnánk, hogy boldogan élnek, míg meg nem halnak, a románcba azonban belerondít Zombi-kun hirtelen jött hírneve. A fiú egy üdítőgyártó cég reklámarca lesz, ez a kommercializálódás pedig ahhoz vezet, hogy a kapcsolat ellaposodik, Hitomi pedig elveszti érdeklődését a fiú iránt.
Ekkor lép be a képbe egy túlsúlyos Jason-imitátor, a problémát pedig az eltünedező iskoláslányok felbukkanó maradványai, Zombi-kun ideiglenes bebörtönzése, valamint az élőhalott-léttel járó, visszafordíthatatlan bomlás is súlyosbítja.
Porba hulló fejek, formás cicik és zombifelláció – ez sem feltétlenül elég a sikerhez
A sztori elemzésével azt hiszem, nincs értelme sokat bajlódni, narratíva szempontjából az egyik legalapvetőbb fonalat követi. Felemelkedés, tündöklés és bukás meséje, egy zombi szemszögéből, akinek mássága először szerelmet és hírnevet hozott a számára, majd ez idővel átfordult árulásba, gyűlöletbe és megvetésbe. A végén meg persze minden jóra fordul és jön a happy end.
Nem kell tehát eposzi magasságokban gondolnunk, a felszín kapargatása után is azt kapjuk, amit a csomagoláson látunk: közepesen humoros, zombi-vígjátékot szoft-pornó elemekkel tűzdelve.
A filmben direkt utalást találhatunk a zombi-horror klasszikus rendezőire és alkotásaira, azonban ezek sokkal inkább direkt jelzések, mintsem okosan elrejtett easter egg-ek. Kicsit kevés a vér és az igazán túltolt, "over the top" jelenet, ami a maga műfajában sokkal humorosabbá és élvezetesebbé tehetné a filmet.
Gondoljunk például bele a gross-out humor iskolapéldájába, az 1992-es Hullajó! című műremekbe, a levesbe hulló fültől kezdve egészen a horror-vígjáték történelem egyik legzseniálisabb pillanatának számító fűnyírós jelenetig.
Nem kívánom részletezni, de a zombiszexből sokkal többet is ki lehetett volna hozni azért.
A Bite Me... azonban az alapvetően gusztustalan téma ellenére sem mer megugrani egy bizonyos határt, még annak ellenére sem, hogy filmben használt speciális effektek kifejezetten jól mutatnak. A készítők ugyanis amennyire csak lehet, kerülték a CGI használatát, és szinte mindent próbáltak gumiálarcok és művér segítségével megoldani.
Hiába láthatunk azonban porba hulló fejeket, formás ciciket és zombifellációt is, valahogy az egész alkotás megmarad a felejthető közepes színvonalán. Annak ellenére is, hogy a film vége felé már az olyan klasszikusok hatása is határozottan érezhető, mint az Evil Dead trilógia.
Összességében azt mondhatnánk, hogy a Bite me... a comedy horror zsáneren belül sem világmegváltó, ám egyszer nézhető alkotás. A maga egy óra tíz perces játékidejével pedig nem rabol el túl sok időt az ember életéből, ezért egy esélyt már csak a főszereplő Ai Haneda miatt is megérdemel.
Azonban nem az a film, ami maradandó nyomot hagyna az emberben. Még mindig jobb persze, mint a két évvel később debütált Elven Testek, ami ugyan hasonló elképzelésre épül, de még ennyi karaktert sem lennénk rá hajlandók fecsérelni.
Ezzel szemben a Bite Me if You Love Me öt rózsaszín mochiból 2,5-et úgy gondoljuk, abszolút megérdemel.
NÁLUNK:
Ha szeretnél több hasonló tartalmat olvasni, KÖVESD A MOCHIT FACEBOOK-ON!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.