"– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,

s a lepke vigan táncolt a napon,

és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…

És felébredtem… És most nem tudom,

most nem tudom, – folytatta eltünődve, –

mi az igazság, melyik lehetek:

hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét

vagy a lepke álmodik engemet? –"

Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma

Álmodni különös dolog. Amikor lehunyjuk a szemünket, az elménk határai kitágulnak és a valóságtól elszakadva bármi megtörténhet. De mi a helyzet abban az esetben, ha a tudatunk nem akar visszatérni az álomvilágból?

Itó Dzsundzsi mangája, a Hosszú álom (Nagai Yume - 長い夢) és a belőle készült film tökéletesen megmutatja, hogy saját elménk mélységei bármilyen külső fenyegetésnél félelmetesebbek.

Nagai Yume, avagy a Hosszú Álom

A Nagai Yume (Long Dream) egy 2000-ben készült tévéfilm. Rendezője az Higuchinsky művésznévre hallgató Higucsi Akihiro, aki az azonos évben készült Uzumaki adaptációért is felelős. Egy évben két Itó mangát vászonra/képernyőre vinni már önmagában is nagy szó, Higuchinsky ráadásul mindkét esetben alázattal, láthatóan a lelkes rajongóként közelíti meg a forrásanyagot, így az eredmény, ha a tökéletestől még messze is áll, mégis szerethető. De ne rohanjunk ennyire előre.

A történet kiindulópontját egy fiatal férfi jelenti, aki egy pszichiátriai intézetben különös problémával küzd: fél elaludni. A rettegése azonban egyáltalán nem alaptalan, hiszen napról napra hosszabb álmok gyötrik. Míg egyik éjjel egy egész évet, addig a következő este már másfél évet él át alvás közben, a probléma pedig egyre súlyosbodik.

Az álmok hossza exponenciálisan növekszik, ami rövid időn belül nemcsak szellemi, de fizikai szempontból is komoly megterhelést okoz a páciens számára. Olyannyira, hogy a teste egyre látványosabb, brutálisabb változásokon esik át. Rohamos ütemben öregszik, vagy sokkal inkább egy felgyorsult evolúciós folyamaton megy keresztül. Az orvosok pedig látszólag tehetetlenek.

A különös betegség az intézményen belül váratlan eseményeket indít el. A főorvosnak például szöget üt a fejébe a gondolat, hogy a fiatal férfi problémáját akár a saját hasznára is fordíthatná. Egy végtelen álomba merülve talán ő maga is újból boldogan élhetne, együtt évekkel korábban elhunyt kedvesével. Ennek érdekében pedig meglehetősen etikátlan eszközökhöz kell nyúlnia.

Álmodod az életed vagy éled az álmodat?

Ha valaki a Long Dream esetében valamiféle véres gyilokparádéra számít, akkor rossz helyen jár. A film ugyanis keveset láttat, ami egyáltalán nem probléma, hiszen így több teret ad a képzeletnek. Azt is mondhatnánk, hogy Itó mangája a kozmikus horror valódi gyöngyszeme, amely az emberiséget évezredek óta foglalkoztató témát feszeget.

Tulajdonképpen mi a valóság? Az, ami a fejünkben létezik vagy pedig az, ami a látszólagos ébrenlét állapotában körülvesz minket? Milyen lehet egy évezredet leélni álmunkban és utána visszatérni a valóságba? És mi van akkor, ha egyszer nem ébredünk fel? Dsuang Dszi álmodja a lepkét, vagy pedig a lepke álmodja Dsuang Dszit?

És hogy a film milyen mértékben képes átadni mindazt, ami az eredeti képregény lapjain tökéletesen működik? Hát, Higuchinsky magyar népmesei hasonlattal hoz is ajándékot, meg nem is.

A Nagai Yumi egyik legnagyobb előnye, hogy a rendező (az Uzumakihoz hasonlóan) a mangához hűen emeli át a képernyőre a történetet, ami egyrészt azt jelenti, hogy a rendező csak minimálisan piszkál bele a sztoriba, másrészt pedig azt, hogy vizuális szempontból is igyekszik a forrásanyaghoz hűen visszaadni az Itó által papírra vetett borzalmakat.

És habár mai szemmel nézve a speciális effektek gyengének (kissé nevetségesnek) tűnhetnek, a próbálkozás dicséretes. A maszkmesteri munka a büdzsé miatt persze így is jóval alulmarad az Uzumakihoz képest, a rendező mégis igyekszik kihozni a lehetőségekből a maximumot és jól bizonyítja, hogy egy gumiálarc, ha megfelelő módon használják, sokkal többre képes bármelyik mesterien kimunkált CGI effektnél. A hatáshoz persze hozzájárulnak a jó kamerabeállítások és a rémálomszerű hangulat megteremtésére tökéletesen alkalmas fények is.

A film nyilván így is messze áll attól, hogy tökéletes legyen, a gyengeségei ellenére azonban azt kell mondanom, hogy ez az egyik legjobb Itó adaptáció, ami az elmúlt évek során óriási népszerűségre szert tett mangaka munkáiból készült.

Egy picit nagyobb költségvetéssel sokkal ütősebb produkció is lehetett volna belőle, a lényeg azonban az, hogy amennyire lehet, hű maradt a forrásanyaghoz. Ami pedig sokak számára szintén fontos lehet, hogy ennek ellenére az eredeti manga ismerete nélkül is értelmezhető és élvezhető is.

De miért olyan baromi nehéz jó Junji Ito adaptációt készíteni?

Habár a Hosszú álom egy figyelemreméltó próbálkozás, a kérdés továbbra is nyitott marad: lehet-e Itó Dzsundzsi mangáiból olyan, kiemelkedően jó adaptációt készíteni, ami minden szempontból hűséges marad az eredeti matériához?

A válasz pedig az, hogy talán. Azonban ez legalább annyira nehéz, akárcsak Lovecraft novelláit képernyőre vinni.

Itó Dzsundzsi ugyanis a papíralapú jumpscare nagymestere. Mangáiban gyakran nemcsak a paneleket, de az oldalak közti hajtást is tökéletesen alkalmazza a rettegés fokozására vagy épp kiteljesedésére szolgáló eszközként. Gyanútlanul lapozol egyet és egy olyan iszonytató szörnyűséggel találod szemben magad, amire még a legrosszabb rémálmaidban sem számítottál volna.

Ennek legfőbb oka, hogy Itó rajzai általában rendkívül részletesek és kidolgozottak. Az ördög pedig a részletekben rejlik. Ezt a magasfokú kidolgozottságot sajnos nagyon nehéz visszaadni például egy anime adaptációban, különösen, ha sem a költségvetés, sem pedig az idő nem az alkotók javára dolgozik.

Arról már nem is beszélve, hogy Itó munkái monokrómban működnek igazán jól. Az árnyékokkal és kontraszttal történő játék nagyban hozzájárul az atmoszféraépítéshez. Az Uzumaki és némileg a Long Dream esetében azonban Higuchinsky-nek valamelyest sikerül megugrania ezt a kihívást és a megfelelő hatást keltő, rémálomszerű színek és fények használatával dolgoznia.

Az Itó mangáiból készült két animesorozatot azonban (Junji Ito: Korekusho - Junji Ito Collection, Junji Ito Maniac: Japanese Tales of the Macabre) személy szerint nyolcvan százalékban értékelhetetlennek tartom, főként azért, mert összességében elnagyoltak, túlságosan steril hatást keltenek és látszik rajtuk, hogy nem fektettek elegendő munkát a részletek kidolgozásába.

Arról nem is beszélve, hogy a Japanese Tales of The Macabre / Junji Ito hátborzongató japán meséi még a CGI használatától sem riad vissza. Nem meglepő tehát, hogy ezek a sorozatok képtelenek megragadni a rettegés azon esszenciáját, ami az eredeti mangákat lapozgatva szinte minden esetben ott futkos az ember gerincén.

(Illusztráció: jobb oldalon egy panel Itó Dzsundzsi "A szomszédos ablak" című mangájából, bal oldalon ugyanez a jelenet a 2018-as anime adaptációból.)

És hát nagyjából ez a helyzet a filmekkel is. Véleményem szerint a legjobb próbálkozások is csak a felszínt kapargatják és önmagukban egy erős közepesként képesek megállni a helyüket. Leszámítva talán az már említett Uzumakit és a Tomie-filmek egy részét, melyek azonban kevésbé számítanak direkt adaptációnak, sokkal inkább csak az Itó által alkotott karakterre építenek.

—————————————————-

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél többet is olvasni a jövőben, támogathatod a szerző munkáját a Donably profilján vagy a PayPalon keresztül.