Villanásnyi rémtörténetek, amelyek garantáltan elültetik benned a szorongás magvait. Üdvözlet a Fuan no Tane világában!

Gyerekként sok dologtól rettegtem. Leginkább az emberrabló idegenektől, de akadtak absztraktabb félelmeim is. Apró agyamban minden furcsa hanghoz egy elképesztően torz képet társítottam, és már egy, a bokor alatt elsuhanó macska neszezésétől is képes voltam halálra rémülni a sötétben.

Az egyik legnagyobb félelmem azonban talán egy légvédelmi sziréna volt. Egyszer az éjszaka közepén, a szomszéd utcában szólalt meg. Teljesen indokolatlanul, ugyanis nem volt háború, nálunk legalábbis nem. Egyszerűen csak valaki heccből aktiválta (tizenöt évvel később egy tök részeg polgárőrtől jómagam is megtanultam, hogyan kell ezt csinálni, és talán én is a sikítófrászt hoztam egy szerencsétlen gyerekre, de ez most mindegy). Emlékszem, az istentelen visítás darabokra tépte az éjszaka csendjét, én pedig a takaró alatt remegve próbáltam elképzelni azt, milyen pokoli test lehet az, amiből ilyen síron túli sikoltás törhet felszínre.

Egészen biztos vagyok benne, hogy sokan vannak, akik hozzám hasonlóan tapasztalták ezt az ismeretlentől való, zsigeri rettegést. A Fuan no tane az ő számukra lesz igazán kellemes meglepetés, hiszen végre újból önfeledten, civilizált lényüket hátrahagyva vizelhetnek maguk alá.

Először is szeretném leszögezni, hogy ha valaki hosszú, fejezeteken keresztül elhúzódó, trükkösen felépített, fordulatos sztorira vágyik, az nyugodtan lapozzon tovább. A Fuan no tane ugyanis különleges olvasmány. Kissé olyan, mintha egy Ito Junji manga vázlatába csöppenne az ember. Rögtön az események közepébe. Aztán mielőtt rájönne, hogy mi is történik valójában, valaki már hirtelen csatornát is váltott. És jön a következő, váratlan borzalom.

Minden egyes történet csupán egy-egy rövid villanás. A sorozat 2-3 oldalas hétköznapi jelenetek halmaza, amelyeket nem igazán fűz össze semmiféle vezérfonal. Az alkotó, Nakayama Masaaki pillanatok alatt rombolja le az olvasó hagyományos narratívával szembeni reményeit és elvárásait, és helyette egyfajta folyamatos feszültséget fenntartó montázstechnikával dolgozik.

A Fuan no tane történetei a sorozat nevéhez hűen valóban csak apró magvak, amelyek hatására menthetetlenül gyökeret ver bennünk a szorongás. Soha többé nem tudunk majd úgy kimenni a mosdóba, hogy ne nézzünk furcsán arra az érdekes repedésre a WC ajtaján, amiből mintha egy arc rajzolódna ki. Hogy ne futkosson a hátunkon a hideg, amikor elhaladunk a lépcsőházban amellett a természetellenesen árnyékos pont mellett. Apróságok ezek, amelyek látszólag nem rejtenek semmiféle potenciális veszélyt, azonban valamiért mégis nagyon, nagyon kellemetlenül érezzük magunkat tőlük.

Különösen akkor, amikor rájövünk arra, hogy a Fuan no tane történeteinek egy része valós helyen játszódik, sőt, egyenesen „igaz történeteken”, városi legendákon alapul. Az adott helyszínekről pedig a szerző esetenként valós fotót is mellékel.

A Fuan no tane persze nemcsak a lélegzetvételnyi történetfragmentek miatt számít rendhagyónak. Sokak számára meglepő lehet az is, hogy a három kötetnyi képregényben egyáltalán nincsenek erős karakterek. Nincsenek hősök, de még csak emlékezetes áldozatok sem, akikhez az olvasó kapcsolódni tudna. Helyettük egyszerű, hétköznapi életekbe nyerhetünk bepillantást néhány másodperc erejéig. Mintha csak a villamoson mellettünk ülő, vagy az utcán velünk szemben sétáló ismeretlen bőrébe bújnánk bele egy-egy rövid pillanatra. A legtöbb kis felvillanó kép hirtelen szakad meg és egyértelmű konklúzió nélkül hagyja az olvasót. Ez azonban mellékes, hiszen nem a karakterek számítanak, és nem is a sztori. Sokkal inkább azok az érzelmek, melyeket a néhány kockában elbeszélt történések váltanak ki belőlünk.

Ezek a töredékek ugyanis nem az individuum, sokkal inkább a társadalom félelmeire koncentrálnak. A mindannyiunkban ott rejtőző, ősi ösztönökből fakadó rettegésre. Arra, hogy a veszélytelennek és stabilnak gondolt, posztmodern civilizáció sem nyújthat számunkra biztonságot. Hogy hiába is gondoljuk úgy, hogy az elmúlt évszázadok során igenis sikerült megismernünk a bennünket körülvevő világot, mert ez a valóságban nagyon nem így van.

A Fuan no tane által kiváltott félelem tehát egészen más, mint amit egy klasszikus kísértettörténet olvasása közben tapasztalhatunk. Ez a zsigeri rettegés abban a gondolatban gyökerezik, hogy bárhol vagyunk, bármit is csinálunk, sosem vagyunk igazán egyedül. Bizonyos energiák akaratunkon kívül körbe vesznek minket. Ezek az energiák pozitív és negatív töltetűek egyaránt lehetnek, és tekinthetünk rájuk szellemek vagy a létezés egy más síkján létező, semleges, vagy akár jóindulatú entitásokként is.

(Gyakorlatilag ez a gondolat képzi sintó filozófia alapját is: a kamik energiája minden egyes élő és élettelen dolgot átjár, mindenütt jelen van. A Fuan no tane ebből a szempontból tökéletesen képes reprezentálni azt, hogy miért is működik a japán horror általában annyira jól, és hogy miért egészen más nézőpontból közelíti meg a legtöbb japán horrortörténet a rettegést, mint ami nyugati olvasó számára a megszokott sémát jelentené.)

A történetekben megjelenő entitások többsége persze egészen emberszerű alakot ölt. Éppen ezért annyira rémisztőek, amennyire. Sokszor csak nyugtalanító részletek árulkodnak arról, hogy nem feltétlenül minden ebből a világból származik, amiről elsőre azt gondolnánk. Egy-egy megnyúlt végtag, egy irreálisan deformált ujjperc, egy természetellenes arcberendezés, vagy csak egy nyugtalanítóan üres tekintet, amely rögtön azt az érzetet keltik bennünk, hogy az egyébként ismerős, minket minden nap körülvevő formákban, alakokban sem bízhatunk igazán, hiszen bármi rejtőzhet mögöttük.

Azt hiszem, nem vagyok (túlságosan) elfogult, amikor azt mondom, hogy Nakayama Masaaki egy kibaszott zseni. Néhány egyszerű, sokszor elnagyolt képkocka és pár szó segítségével képes az olvasóban elültetni a szorongás magvait és újból felébreszteni azt a gyermeki rettegést, amit egykor sötétedés után, a takaró alatt bujkálva éreztünk, és azt hittük, hogy szertefoszlott akkor, amikor kamaszként az ágy alá zseblámpával bevilágítva rájöttünk arra, hogy szörnyek márpedig nem léteznek. A Fuan no tane évekkel később megtanítja velünk, magabiztos felnőttekkel azt, hogy attól függetlenül, hogy valamit nem látunk, még egyáltalán nem biztos, hogy nem létezik. Hogy soha, sehol, de tényleg, egyáltalán nem vagyunk biztonságban.

Persze, talán mondanom sem kell, hogy nem minden történet tökéletes. Három köteten (és egy Fuan no tane plus kiadványon) keresztül szinte képtelenség lenne fenntartani azt az erős színvonalat, ami olyannyira kiemelkedővé teszi Nakayama Masaaki történeteit. Azonban azt mondanám, hogy a szériában így is másfél-két könyvre elég erős anyag rejlik. Érdekes meglepetés egyébként, hogy ezek közt egy-két olyan sztorival is találkozhatunk, amelyek nem feltétlenül félelmetesek, sokkal inkább humorosak vagy szívmelengetőek, mégis százszázalékban működőképesek.

Végeredményben a Fuan no tane sorozat nem való mindenkinek. Különösen nem azoknak, akik a történetorientált nyugati horrorhoz szoktak. Ezt tökéletesen igazolja az is, hogy az online értékelések közt rengetegen vannak, akik értetlenül állnak az összefüggő történetvezetés, a visszatérő, középpontba helyezett karakterek, és gyakran az igazán fenyegető, vérszomjas entitások hiánya miatt is. Azok számára, akik nem tudnak egy hullámhosszon rezegni a történetek hangulatával, érthető módon furcsán értelmetlennek tűnhet a Fuan no tane világa, különösen három, összesen több száz oldalt felölelő köteten keresztül.

Összességében azonban ez egy rendkívül érdekes és eredeti széria. Azon kevés mangák egyike, amely a horror zsánerben rejlő lehetőségeket bizonyos aspektusból nézve képes szépirodalmi szintre emelni.

A Fuan no tane sorozatból 2013-ban film is készült, ami kísérletet tesz arra, hogy a manga néhány történetét egy konzisztens fonalra fűzze fel. Nem mondanám, hogy nézhetetlen, azonban fogalmazzunk úgy, hogy az eredetihez képest kevésbé hatásos. Az egységes narratíva ugyanis megöli azt az atmoszférát, ami igazán különlegessé teszi az egymástól teljesen független rövid, mindennapi szorongásokon alapuló történeteket.

—————————————————

(A cikk eredetileg az Entropláza oldalán jelent meg.)

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél több ilyet is olvasni a jövőben, támogathatod a szerző munkáját a Donably profilján vagy a PayPalon keresztül.