Ha found footage horror, akkor egyértelmű, hogy a japánok verhetetlenek. Elég Shiraishi Koji ismert (Noroi, Okaruto stb.) és kevésbé ismert (Senritsu Kaiki File Kowasugi stb.) alkotásaira gondolni, hogy azonnal elfelejtsd a műfajon belül korábban ajnározott nyugati klasszikusokat.

De említhetnénk a zsáner egy másik ismert rendezőjét, Kodama Kazut is, aki a Yami Douga (Tokyo Videos of Horror) szériáért felelős. Munkája nyersebb és puritánabb, gyakran tényleges házi videók és kéz alatt terjedő bootleg filmek érzetét kelti. Éppen ezért talán még érdekesebb lehet a ritkaságok rajongói számára.

A 2012-es Yami Douga egy látszólag végtelennek tűnő széria. Nem váltja meg a világot, azonban egy próbát mindenképp érdemes vele tennie a remegő kézikamerás felvételek szerelmeseinek.

Miért működik annyira jól a found footage formátum?

A found footage filmek lényege, hogy a megrendezett, beállított jelentek helyett hitelesnek tűnő, általában kézikamerás videófelvételekkel dolgoznak. Olyanokkal, amelyek látszólag valóságos eseményekről készültek. Ez egyrészt rengeteg lehetőséget ad a rendezőknek arra, hogy kibontakoztassák a kreativitásukat, másrészt pedig segít a nézőknek abban, hogy közelebb kerüljenek az eseményekhez, kapcsolódjanak a történethez.

Míg ugyanis az átlagos mozifilmek tökéletesre polírozott képkockái életidegen, álomszerű módon hatnak, addig a kézikamerás felvételek földhözragadtak és valósághűek. Azt sugallják, hogy a képernyőn látott dolgok bárkivel megtörténhetnek. Arról nem is beszélve, hogy a VHS korszak gyermekeiben a rossz minőségű kézikamerás anyagok erős nosztalgiát ébresztenek és mélyen rejtőző emlékeket, érzelmeket hívnak elő. Gondoljunk csak például egy régi, születésnapon vagy esküvőn készült felvételre (számomra például a „Gábor 6 éves” és a „Gábor ballagási tánc” feliratú családi videókazettánál borzalmasabb horrorfilm a világon nem létezik).

Muszáj persze megemlíteni azt, hogy a remegő, rossz minőségben rögzített jelenetek önmagukban még egyáltalán nem jelentenek garanciát a sikerre. A kétezertízes évek elején például rengetegen próbálták meg a műfajt egyfajta ugródeszkaként alkalmazni abból a célból, hogy beindítsák rendezői karrierjüket vagy egyszerűen csak kevés befektetésből gyorsan meggazdagodjanak. A várva várt siker azonban az esetek többségében elmaradt. A found footage ugyanis csak tehetséges írókkal, rendezőkkel és jó színészekkel működik igazán. Előbbi kettő az, amiben Japánban szerencsére nem szenvednek hiányt.

Yami Douga: Japán sötét oldala házivideókon keresztül

A Yami Douga egy found footage antológiasorozat, amely véletlenül megörökített házi kísértetvideókból áll. A szálakat egy paranormális tevékenységekkel foglalkozó csoport köti össze, akik próbálnak minden egyes rejtély mélyére ásni. A szerkesztés nagyjából olyan, mintha egy tévéműsort néznénk. Ezt az érzést erősítik többek közt a véres és ijesztő jelentek előtt felvillanó figyelmeztetések is.

Ez a formátum egyáltalán nem újdonság, a japán televízióban Nakamura Yoshihiro 1999-ben debütált Honto ni Atta! Noroi no Video (ほんとにあった! 呪いのビデオ) doku-sorozata honosította meg, később pedig Kodama Kazu mellett Shiraishi Koji is előszeretettel használta. Végeredményben azonban a Tokyo Videos of Horror sokkal inkább marad egy erős kontextus nélküli videómontázs, ahol nem a háttér, inkább maguk a sokkoló (kísértet)videók a fontosak (Ha az összekötő szál elmaradna, kissé olyan lenne ez, mint a mondo filmek vagy a Faces of Death sorozat, csak szellemekkel). Szemben a Shiraishi -féle Senritsu Kaiki File Kowasugi szériával, ahol a fókuszpont sokkal erősebben a paranormális tevékenységek, az azok mögött álló legendák felderítésére és az epizódról epizódra kibontakozó történetre helyeződik.

Itt a sztorik rövidek és egyszerűek, viszont szerencsére egyáltalán nem laposak vagy klisések. Még annak ellenére sem, hogy jól ismert gyökerekből táplálkoznak: akik képben vannak a japán folklórral és a japán kísértettörténetek világával, azok nem fognak meglepődni a lebegő, testetlen fejek és a hosszú, fekete hajú yureik látványától.

A Yami Douga paranormális tevékenységei viszont még annak ellenére is kifejezetten hátborzongatóak, hogy Kodama Kazu egyértelműen nem találta fel a spanyolviaszt. Ez több dolognak is köszönhető. Egyrészt a found footage jellegnek, ami a film elejétől a végéig képes fenntartani a feszült hangulatot. Másrészt annak, hogy a rendező (jó japán szokáshoz híven) nem rág semmit úgy igazán a szánkba. Nem magyarázza túl az események hátterét, és mind vizuális, mind narratív szempontból nyitva hagy bizonyos kapukat az értelmezés terén.

Illetve annak, hogy az antológiasorozat több különböző stílusú, különböző minőségben készült videofelvételt mutat be, melyek közt akad határozottan megrázó is.

Az első rész utolsó történetében a jakuzatagok által levideózott, bedrogozva szeppukut elkövető terhes anya látványa például (nem tudok szebben fogalmazni) kibaszott rideg. A kézikamerás felvételeknek köszönhetően a kellemetlen képsorok még a nem túl erős speciális effektek ellenére is a bőr alá másznak és a gerincvelőig hatolnak. Majdnem annyira mocskosnak éreztem magam miközben ezeket a jeleneteket néztem, mintha valóban egy snuff filmet töltöttem volna le. És egész biztos, hogy egy ideig nem is fogom elfelejteni.

Összességében tehát a Tokyo Videos of Horror, habár nem világmegváltó alkotás, vannak nagyon jó pillanatai. Egyetlen gyengepontjaként a nem túl erős speciális effekteket tudnám felhozni, azonban továbbra is azt kell mondanom: ezerszer inkább egy láthatóan műanyagból készült, művérrel lespriccelt magzat, mint a modern nyugati horror vászonra okádott CGI szörnyűségei.

És hogy miért működik jól a japán found footage?

Japán a szellemek és a legendák földje. A szigetországot modernsége ellenére is körüllengi valamiféle titokzatos atmoszféra és valami olyasfajta misztérium lappang a legeslegnagyobb metropolisz kis sikátoraiban is, ami a nyugati világból egyszerűen hiányzik. Az évezredes tradíciók sokszor látványosan, sokszor pedig észrevehetetlenül itatják át a legegyszerűbb hétköznapokat, ez a fajta világszemlélet pedig a leggyengébb japán found footage filmet is működőképesebbé a legtöbb nyugati alkotásnál.

És hogy mindez minek köszönhető? Leginkább annak, hogy a japánok nem feledkeztek meg a történelmükről és a hagyományaikról. A Sintó filozófiája szerint például minden, ami körülvesz minket, él. Egy hatalmas fának ugyanúgy lelke van, mint egy embernek vagy épp egy WC-deszkának, éppen ezért a környezetünkkel legalább annyira tiszteletteljesen kell bánnunk, mint más emberekkel és nem utolsósorban önmagunkkal. Ezen világszemlélet sok aspektusa pedig napjaink japán kultúrájában is erősen tetten érhető.

Hogy miért nagyon nehéz jó nyugati found footage horrorfilmet rendezni, arról oldalakon keresztül értekezhetnénk, azonban úgy érzem, ez nem egy egyszerű filmajánló tisztje. Legyen elég annyi, hogy a japánokkal ellentétben az elmúlt évszázadokban mi bizony már rég megfeledkeztünk a saját gyökereinkről, hagyományainkról és spirituális gyakorlatainkról. Erős várat pedig csak jó alapokra lehet építeni.

IMDB: 6.0

NÁLUNK: