"Te jó ég, hát mégis, mi az Istent nézek!?" –A 2001-es, Katakuriék Boldogságban horror elemekkel tűzdelt, abszurdista musical-vígjáték, ami kicsit Jean-Pierre Jeunet, kicsit Wes Anderson, kicsit pedig Rocky Horror Picture Show és Monty Python is egyben.

Kis hazánk filmes közegeiben a musical, mint műfaji meghatározás, ha szitokszónak talán nem is számít, de meglehetősen ingoványos talajt jelent. Nem tudunk ugyanis elszakadni azoktól a konvencióktól, amik gúzsba kötik és kiherélik a zsánert.

Az embernek jobb esetben a Csinibaba, rosszabb esetben a Pappa Pia ugrik be, a hazai filmipar az elmúlt évtizedekben ugyanis képtelen volt akár egyetlen olyan zenés vígjátékot is kitermelni, amely a furcsább, bizarrabb dolgokra vevő közönség igényeit is kielégítené. Pedig valljuk be: ha valamiben, a musical-ben megvan a potenciál arra, hogy a megfelelő eszközök alkalmazásával igazán abszurd és groteszk is lehessen.

Szóval, ha szeretnénk kissé túllépni a Made in Hungárián, az igazi gyöngyszemekért megint az Egyesült Államokig (ld.: Meet the Feebles), vagy még ennél is messzebb, a Keleti-tenger partjáig kell eveznünk.

A 2001-ben bemutatott Katakuriék Boldogságban egy elejétől a végéig szórakoztató, horror elemekkel tűzdelt, abszurdista musical-vígjáték, melynek alaptörténete a horror-rajongók számára már ismerős lehet. Nem más ez ugyanis, mint Jee-woon Kim, a dél-koreai rendező 1998-as, Csendes Család című filmjének komplexebb, humorosabb és nem utolsó sorban szürreálisabb újragondolása. Olyannyira szürreális, hogy a gyanútlan néző agyát már az első két percben szárazon, olyan mindent-vagy-semmit módon erőszakolja rommá.

Óvakodj a kukoricalevestől!

Egy előkelő étteremben ülő hölgy kukoricalevest kanalaz, azonban tányérja mélyén feltűnik egy apró, puttószerű lény. A bestia nem késlekedik, fogja magát és lemászik a nő torkán, kitépi a manduláját, majd szerelembe esik vele és elrepül. Ezután gyurma-animáció formájában rövid előadást láthatunk az élet körforgásával és a tápláléklánc működésével kapcsolatosan. Ez egészen addig tart, amíg egy holló csőrében el nem jutunk a Katakuri család telkéig, ahol, miután a kissé stikkes nagyapó egy baszom nagydarab tűzifával fejbe vágja az említett madarat, kezdetét veszi a film valódi története.

A farm, ahol élünk (és halunk)

A Katakuri család közös erővel épít vendégházat egy isten háta mögötti helyen. Annak a reményében, hogy a hamarosan épülő autópálya hatására özönleni fognak hozzájuk a vendégek. Az üzlet azonban nehezen indul. A beígért út munkálatai eltolódnak, a hegyvidéki táj pedig minden szépsége ellenére is csak kevés embert vonz a környékre.Mondhatni, sehol egy potenciális kuncsaft.

Egészen addig, míg egy baljós, esős estén meg nem jelenik egy titokzatos férfi. Kibérel magának egy szobát, rendel egy üveg sört, majd se szó, se beszéd, öngyilkos lesz.

A test felfedezése sokkolja Katakuriékat. Olyannyira, hogy mikor megtalálják a hullát, azonnal kitör egy teljesen indokolatlan musical-jelenet, mialatt a család úgy dönt, nem kockáztathatja az idő előtti csőd lehetőségét. Ahelyett, hogy a hívnák a rendőrséget, a saját kezükbe veszik a dolgokat és elássák a tetemet.

Ez azonban még csak a kezdet. Újabb vendégek érkeznek, akik szerencsétlen körülmények közt szintén beadják a kulcsot, Ismét előkerül a hullazsák és az ásó, a Katakuri család szeme a harmadik turnusnál pedig már meg sem rebben igazán. Fogják magukat és előre megássák a jobb sorsra érdemes, egy éjszakára bejelentkező család sírját.

Rend és fegyelem a káoszban

Első ránézésre a film totális zűrzavarnak tűnhet, hiszen az egyszerű alapsztori ellenére a rendező rengeteg zsánert tör apró darabokra, és ezek szilánkjaiból próbál meg valami új, egyedi alkotást létrehozni. Érezhető az egyvelegben egy kis Jean-Pierre Jeunet, egy csipetnyi Wes Anderson, egy nagy adag Rocky Horror Picture Show, és némi Monty Python is, melynek folyományaként részleteiben abszolút zseniális alkotásról beszélünk. Azonban a túlzott sokszínűség miatt néha a kép kissé szétcsúszik, töredezetté válik.

A sztori már-már túlságosan zsúfolt, és sok, érdekes szál kerül idő előtt elvarrásra. Ennek következtében a végén az az érzés kerítheti hatalmába az embert, hogy a Katakuriék Boldogságban sokkal inkább rövid szkeccsek lazán összevarrt, szórakoztató halmaza, mintsem organikus egész.

A film azonban minden abszurditása ellenére sem öncélú őrület. Úgy bontja le a zsánerek közt húzódó falakat és rúgja fel a határokat, hogy nem csak egyszerűen élvezhető, de rendkívül szórakoztató és emlékezetes végeredmény kerekedik belőle, még az enyhe darabosság, töredezettség ellenére is. Jól felépített történet, tudatos narratíva jellemzi, és komoly mondanivaló is húzódik a szürreális paraván mögött.

Furcsa és szórakoztató mese ez a család és az összetartás jelentőségéről, valamint arról, hogy a legkilátástalanabb helyzetekben is érdemes felállni és továbbmenni, hiszen az alagút végén mindig ott pislákol a világosság. Ráadásul a kameramunka és a vágás is zseniális, ileltve a színészi játék is abszolút hibátlan, "nyugati" szemmel is fenntartások nélkül élvezhető. Arról nem is beszélve, hogy egy püffedt fejű, szumós zombival is találkozhatunk.

A zenei betétek humorosak, a musical műfajára jellemző klisék kiforgatására, kifigurázására épülnek, és annak ellenére is megmosolyogtatják az embert, hogy maguk a dalok nem sikerültek túlzottan emlékezetesre. Miközben néztem őket, el is gondolkodtam azon, hogy hazai pályán vajon miért nem készült még ehhez hasonló produkció, és miért nem tudunk végre túllépni a Csinibabán, vagy az olyan szörnyűségeken, mint a Pappa Pia?

(Egyébként itt csak halkan megemlíteném, hogy még valamikor 2009 tájékán, jóval a hungarofuturista mozgalom megjelenése előtt felötlött bennem egy akció-űropera ötlete, mely a Bánk Bán történetét dolgozná fel lézerpisztolyokkal és szkafanderekkel. Ám azon kívül, hogy az egyik főszereplőt Petűr Bánnak hívnák, egyelőre nem sokra jutottam a megírásával.)

Végeredményben mit is mondhatnék egy ennyire komplex és mindenféle normalitást tökéletesen nélkülöző alkotásról?

A rendező, Takashi Miike neve a japán horror fanatikusainak egészen biztos, hogy nem cseng ismeretlenül, hiszen többek közt az 1999-es Meghallgatás, valamint a 2001-es Ichi the Killer, illetve a Visitor Q is arany kezének munkáját dicsérik. A The Happiness of the Katakuris hangulatában egészen más világot idéz, színesen és vidáman őrült, kissé mégis sötéten szürreális. Nálam olyannyira betalált, hogy időről időre egészen biztos, hogy újra elő fogom venni, és egy év múlva is ugyanolyan jól fogok rajta szórakozni, mint ahogy most, az első megtekintés során is sikerült.

Fogalmam sem volt, mit várjak tőle, azonban amit kaptam, arra nem lehet panasz. Az öt rózsaszín mochiból négy és felet mindenféle hezitálás nélkül megítélek neki.

IMDB: 7,1 / 10

NÁLUNK: