Sokakkal ellentétben fiatalon nem a mangák és az animék vonzottak a japán kultúra felé, sokkal inkább a folklór, a mitológia és a klasszikus rémtörténetek. Éppen ezért egy jó Edo-kori kísértetmozinak sohasem tudok ellenállni. Az Otsuyu: Kaidan botan-doro egy ízig-vérig japán kísértettörténet, melyet az alkotók az ötvenes-hatvanas évek japán mozija iránti rajongással és tisztelettel vittek vászonra. Az eredmény pedig egészen lenyűgöző.

Döntéseink súlya: halál ebben az életben, szenvedés a következőben

Az Otsuyu egy igazi klasszikus, buddhista alapokon nyugvó kísértettörténet feldolgozása*, melynek rendezője az a Cusima Maszaru, akinek a nevét sokan olyan szexi szamurájfilmekről ismerhetik, mint a Kunoicsi ninpocsó sorozat. Ez már csak azért is bíztató jel, mert Cusima filmjeiben érezhető a klasszikus japán mozi iránti elkötelezettség, alkotásai pedig nagy tisztelettel adózik a nagy elődök emléke előtt.

A film első néhány percében egy fiatal nőt látunk, aki szerelméhez, egy ifjú szamurájhoz igyekszik egy látszólag háború vagy sújtotta falun átvágva. Itt találkozik egy vak buddhista szerzetessel, aki figyelmezteti, hogy nem szabad továbbmennie, máskülönben szörnyű dolgok történnek. Figyelmen kívül hagyva a tanácsát, elmegy a szerelme falujába, ahol a férfit sebesülten találja.

A pár mindkét tagja egy vérszomjas szamuráj csapdájába esik, aki a következő ajánlatot teszi nekik: ha a férfi végignézi, ahogy szerelme megöli magát, sértetlenül elmehet. De ha igazán szereti, együtt követnek el öngyilkosságot.

A lány hisz abban, hogy ha együtt halnak meg, szerelmük újra egyesíti őket a túlvilágon. A férfi azonban elgyengül, és képtelen elvágni a saját torkát. Ezután szembesülnie kell cserbenhagyott nő csalódott haragjával. És nem csupán ebben az életben, de a következőben is.

Emberi történet természetfeletti köntösben

A következő jelenetben sok évvel később találjuk magunkat. Shinzeburo, a fiatal rónin rémálomból ébred. Nem sokkal ezután barátjával, Tomozóval találkoznak egy gyönyörű fiatal nővel, Cujuval, akibe mindketten beleszeretnek. Nyilvánvaló, hogy Cuju és Sinzaburó vonzódnak egymáshoz, azonban karmájuk arra ítéli őket, hogy a korábban, rémálom formájában látott történelem megismétlődjön.

A sztori egy kissé lassan indul, sokkal inkább romantikus kosztümös dráma, mintsem horrorfilm. Ám ez a hangulat idővel elillan, helyét pedig nyugtalan, feszült atmoszféra veszi át. A cselekmény kezd egyre hátborzongatóbbá válni, végül egy igazi lidérces álom bontakozik ki belőle.

Elsőre azt gondolhatnánk, hogy Sinzaburót két gyönyörű kimonós kísértet dönti végromlásba, a végső tanulság pedig talán az, hogy a gyávaság, az önzőség és az árulás bűn, bűneinkért pedig a következő életünkben is felelni fogunk, nem menekülhetünk az igazságszolgáltatás elől. Szívmelengető üzenet, azonban nehezen tudjuk eldönteni, kivel is szimpatizáljunk igazán, hiszen a karakterek egyike sem kétdimenziós vagy fekete-fehér.

Mindenkinek megvan a jó és a rossz oldala, mindenki rendkívül emberi, egyaránt megérthető és megvethető, a végső igazság nézőpont és értékrend kérdése. Hogy a végeredmény happy end vagy sem, azt mindenki döntse el maga, mindenesetre az Otsuyu sokkal inkább egy szívszorító dráma, mintsem a mai értelemben vett J-horror.

Klasszikus kísértsztori, majdhogynem a hatvanas évekből

Az Elátkozott lámpás a felfokozott tempójú slasher filmek szerelmeseinek egész biztos nem lesz a kedvence, ellenben a klasszikus horrorért (például a Hammer filmekért) és a japán történelmi mozikért és klasszikus kísértettörténetekért rajongók számára csak ajánlani tudom.

Külön felüdülés, hogy habár egy ezredforduló közeli alkotásról beszélünk, látványvilág tekintetében a film leginkább az ötvenes-hatvanas évek japán kísértetfilmjeit idézi. Olyannyira, hogy ha nem tudnám, hogy egy 1998-as filmet nézek, simán azt mondanám, hogy egy '72-nél semmiképp sem újabb alkotás került a lejátszóba, ez pedig egészen lenyűgöző. Nem mondom, hogy megközelíti a '64-es Kwaidant (ami egy mestermű), ellenben remekül idézi az adott kor B-filmjeinek világát.

A lassú kezdés után a vizuális retro-orgia akkor kezd kicsúcsosodni, amikor a film utolsó előtti negyedében Shinzaburó egy szeme világát vesztett buddhista pap segítségével próbál leszámolni a szellemekkel, csúcsra pedig természetesen a finálé járatja.

Végeredményben azt mondanám, hogy első ránézésre gyengébb eresztésre számítottam, azonban az Otsuyu egy remek hommage a klasszikus kísértethistóriák előtt, és kiváló példa arra, hogy sem könyvet, sem pedig filmet nem érdemes a borítója alapján megítélni. Nekem pedig, őszintén szólva az Edo-kori bosszúálló szellemekkel (és a fentebb látható szempárral) amúgy is bármit el lehet adni. Szóval öt rózsaszín mocsiból négyet stabilan megérdemel.

(*A történet eredeti címe Botan Doro, az angol fordítás – The Peony Lantern – megannyi más japán kísértethistóriához hasonlóan Lafcadio Hearn munkája.)

IMDB: 6,2

NÁLUNK: