Tomomatsu Naoyuki 2012-es filmje, a Reipu Zonbi (Rape Zombie) ingoványos talajra építkezik. A nemi erőszak nem vicc, még akkor sem, ha kanos élőhalottakkal próbálják meg eladni azt. Ez a film viszont annyira bájosan gagyi, hogy képtelenség haragudni rá.

Szexuális erőszak és nukleáris holokauszt: ha japánok feltekerik a trashturbót

Azt hiszem, comedy horror/trash téren elég edzett vagyok, ellenben a 2012-es Rape Zombie: Lust of the Dead már az első percben erősen indít. Egy átlagos japán háztartásban járunk, ahol a háziasszony épp a mosott ruhákat teregeti az erkélyen. Ekkor érkezik haza dühtől és gyűlölettől túlfűtött férje, aki indulataitól vezérelve véresre veri majd megerőszakolja őt. A háttérben aláfestésként duruzsol a híradó, ahol a riporternő az egyre aggasztóbb méreteket öltő, csoportosan elkövetett szexuális bűncselekményekről ad élő tájékoztatást. Az abuzált feleség ekkor talál egy földön heverő ollót, egy óvatlan pillanatban lerúgja magáról a férjet és... a többit már sejthetjük.

Ezután következik a főcím. Letolt gatyás élőholtak sikoltozó nőket kergetnek Tokió belvárosában, közben pedig egy Discharge-ot is megszégyenítő hardcore-punk dara adja a zenei aláfestést. "Reipu Zonbi, Reipu Zonbi, Reipu Zonbi, REIPU!" - üvölti a frontember, a zseniálisan lényegre törő nyitányt pedig újabb híradós bevágások színesítik.

Ezekből megtudjuk, hogy Tokióban kitört a zombiapokalipszis. Kanos élőholtak csoportosan erőszakolják halálra a védtelen nőket, az ódivatú zombikkal ellentétben pedig nem harapással, hanem rendkívül ízléses módon, ejakulációval ölnek. (És találjátok ki, a fejük helyett mit kell levágni ahhoz, hogy végleg jobblétre szenderüljenek. Segítek: nem a kezüket).

Az események elől menekülő két fiatal nő, Momoko és Nozomi egy elhagyott(nak tűnő) sintó szentélyben találnak menedékre. Itt két másik túlélőbe, az iskoláslány Tamae-ba és a korábban már említett, bántalmazott feleségbe, Kanae-ba botlanak, akikkel némi konfliktus után igyekeznek közös erővel berendezkedni a túlélésre. De a hölgyek rövid idő után rájönnek arra, hogy nincsenek egyedül.

Rátalálnak a hátsó helyiségben bujkáló papra, akiről kiderül, hogy nem fertőzött. És hogy miért? Hát azért, mert önkéntes cölibátust fogadott animerajongó, a zombivírus pedig kizárólag a maszkulin, magas tesztoszteron-szinttel rendelkező férfiakat érinti, az egyébként furcsának és deviánsnak tartott otakukat, akik a hús-vér nők helyett inkább a rajzolt cicikre gerjednek, pedig kerüli, mint a kést.

Nos, ez így alapvetően már elég lenne egy jó zombivígjátékhoz, a Lust of the Dead azonban az utolsó húsz percben úgy dönt, hogy tökig tekeri a trashturbót és az élőhalott-járvány mellé még egy nukleáris holokausztot is elszabadít. Így összességében tehát elég nagyot szól, de talán annyira mégsem mindent elsöprő, mint amennyire azt a címtől és a kurvára badass főcímdaltól várnánk.

Nem ez a film lesz, ami megoldja a társadalmi problémákat

Személy szerint a legutolsó ZS-kategóriás szutyokba is szeretek belelátni valami mélyebb, szociálisan érzékeny mondanivalót és nincs ez másképp a Reipu Zonbi esetében sem. Azonban, hogy ez a film milyen szinten képes reflektálni a japán társadalom szexualitással, nemi szerepekkel vagy épp a munkakultúrával kapcsolatos problémáira és feszültségeire, abba nem igazán szeretnék most belefolyni.

Az alkotók próbáltak némi tartalmat gyömöszölni a forgatókönyvbe, de a körítésnek köszönhetően ezt nagyjából annyira lehet komolyan venni, mintha egy impotens zombi löttyedt pitonnal a lábai közt próbálna a magáévá tenni minket. Fogalmazzunk úgy, hogy a dolog hagy némi kívánnivalót maga után.

Összességében persze értékelem a kísérletet, ellenben biztos vagyok abban, hogy az üzenet ebben az esetben nem maga a cél, sokkal inkább eszköz. Eszköz arra, hogy másfél órán keresztül levágott fejjel nőket kefélő élőhalottakon röhögjünk és csinos, meztelen japán lányokat stíröljünk. Ezt a meggyőződésemet erősíti az is, hogy az esetek többségében egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy mi ellen szeretnének felszólalni vagy épp mi mellett szeretnének kiállni az alkotók. Igyekeznek nagyon is tudatosan mindenféle szélsőséget a maga módján kikarikírozni és nevetségessé tenni vagy egyszerűen csak magasról tesznek mindenki érzékenységére?

Van, ami működik, van, ami nem

A film legnagyobb erőssége talán az, hogy kifejezetten szerethető karakterekre épít (és itt nem arra gondolok, hogy a főszereplők egytől egyig gyönyörűek és gyakran szabadulnak meg a ruháiktól). A színésznők által megformált figurák egyáltalán nem laposak vagy unalmasak. Könnyen tudnunk kapcsolódni a háttértörténetükhöz, könnyen azonosulhatunk a fájdalmukkal és meglepő lehet, de képesek egészen emberivé tenni az egyébként teljesen elmebeteg történetet. Sokkal inkább mondhatók erősnek és függetlenek, mint a nyolcezerkilencszázadik woke hollywoodi szarság lombikban nevelt, ideológiai szempontból feddhetetlen hősnői.

Azt pedig kifejezetten viccesnek találtam, hogy az egyetlen (ideig-óráig) pozitív férfikarakter, az otaku pap figuráján keresztül még némi japán mitológiával és sintóval kapcsolatos fejtágítás is belefért a filmbe.

A színészi játékot persze a legnagyobb jóindulattal sem lehet erősnek nevezni, mint ahogyan a speciális effektek többsége is minősíthetetlen. Valahogy azonban ez a gagyiság is élvezhető kereteken belül mozog és rengeteg mai direkt trash filmmel ellentétben a Reipu Zonbi annak ellenére is szórakoztató, hogy bőven lehetett volna némi extra munkát fektetni a látványba.

Jól látszik, hogy egy hasonló büdzsével készült Asylum borzalommal szemben ez a produkció nem (kizárólag) a gyors pénzkereset céljából készült, sokkal inkább egyfajta szerelemprojekt, aminek lelke van (ezt röhögve írtam le, de higgyétek el, így van). Sajnos azonban meg kell említenem azt is, hogy habár a Lust of the Dead leginkább a Tokyo Gore Police féle comedy-trash-gore vonalon mozog, összességében kevésbé kreatív és ötletes, a látvány terén pedig lényegesen alulmarad.

Szívbajos SJW-knek és konzervatív nagynéniknek nem ajánlott

Mindent összevetve be kell vallanom, hogy ez a film bizony a kényes témaválasztás ellenére egy igenis szórakoztató alkotás és kifejezetten örülök annak, hogy nem igazán rág a szánkba semmiféle morális tanulságot. Ellenben direkt módon épít egy polgárpukkasztó tabura és bele mer állni egy olyan témába, ami egy mainstream nyugati film esetében ilyen módon elképzelhetetlen lenne. Van benne kurázsi, bizonyos határokat mégsem lép át és nem fordul öncélú, gyomorforgató undorítóskodásba, mint például snuff vagy rape film.

Egy humoros exploitation, ami egyértelmű, hogy nem a fősodor számára készült, de nem is azokat a beteg állatokat célozza meg, akik szabadidejükben a deep webet túrják nemi erőszakról készült videók vagy nekrofíl tartalmak után kutatva. Szívbajos SJW-knek és konzervatív nagynéniknek persze nem igazán ajánlott, azonban, ha a helyén tudjuk kezelni és nem vesszük túl komolyan (édes istenem, hát ki tudna letolt gatyával rohangáló, szarul sminkelt, dezorientált japán statisztákat komolyan venni?) kifejezetten jól szórakozhatunk.

Akinek pedig a Reipu Zonbi felkeltette az érdeklődését, az örülhet, a 2012-es film ugyanis csak az első felvonása az azóta már négy újabb részt és egy, a sorozathoz lazább szálakkal kapcsolódó epizódot (Reipu zonbi gaiden: Hardcore of the Dead) is felvonultató franchise-nak. Hogy ezek mennyire képesek tartani a színvonalat (vagy esetleg megugrani a lécet), arról egyelőre nem tudok nyilatkozni. De szeretném hangsúlyozni, hogy csak egyelőre.

IMDB: 3,8

NÁLUNK:

https://www.youtube.com/watch?v=JQWRNSi2ERQ